Az egész életünk a válaszok kereséséről szól. Az élet, a saját életük értelmét keressük, kutatjuk szüntelen. Az irányt mindig tudjuk. Érezzük, hogy mi vonz, pontosan látjuk, hogy merrefelé kell indulnunk. De életünk értelmének világa bonyolultabb, mint hinnénk, és hamarosan kezdetét veszi az eszeveszett hajsza, a túlteljesítés, önmagunk felüllicitálása. Mert földi pályafutásunk története nem érhet véget kérdőjellel! Mert tudni akarjuk a válaszokat. Akárhol is vannak, a nyomukba eredünk, és senki sem állíthat meg bennünket. Ha az ember válaszra vágyik, megmássza érte a legmagasabb hegyet is, ha kell.
És persze vannak olyanok is, akik a tenger éjfekete mélységeibe merülnek az igazságért.
Enzo Molinari (Jean Reno) fanatikus mélymerülő búvár, és már tizenötszörös világbajnok. A következő versenyre meghívja gyerekkori ismerősét, Jacques Mayolt (Jean-Marc Barr), akinek újdonsült barátnője, Johana (Rosanna Arquette) is a helyszínre érkezik. Az egész egyfajta baráti találkozóként, jó hangulatban indul, de idővel a versengés szelleme, és a mélység iránti vonzalom átveszi az irányítást a főszereplők elméje, és élete fölött.
Luc Besson ötödmagával írta a forgatókönyvet, de a szkript ennek ellenére, vagy pont ezért, nem lett tökéletes. Jó, az is igaz, hogy nincs sok hibája, de a cselekményvezetés terén akadnak problémák. Nemes egyszerűséggel arról van szó, hogy A nagy kékség baromi hosszú, a konkrét probléma pedig az, hogy az alkotóknak nem sikerül normálisan kitölteni a 160 perces játékidőt (ami elvileg a rendezői, vagy mondjuk úgy, hogy a teljes verzió hossza). Valahol másfél óra tájékán a tempó elkezd lassulni, és a sztori vontatottá válik. Túlnyújtott, sőt, fölöslegesnek tetsző jelenetek érkeznek. Ez az érzet a film végéig kitart, attól függetlenül, hogy az utolsó huszonöt percben zseniális drámai fordulatokat hoz be a forgatókönyv.
A tartalmi réteg maradéktalanul átjön, még úgy is, hogy a tálalás kissé elvont, de ez pont azért jó, mert a készítők így nem esnek a szájbarágás hibájába. A mondanivaló a válaszkeresés köré csoportosul. A főhősök életük értelmét keresik a tenger mélyén. Vonzza őket a nagy kékség, sőt, még lejjebbre, a nagy feketeségbe vágynak. Egyre mélyebbre, ahol meglelhetik a csodát. Valamit, amire szükségük van saját kiteljesedésükhöz, valamit, amit a fenti világ nem tud megadni nekik.
Enzot ilyen szempontból kívülről nézzük, az ő vágyakozásaiba nem nyerünk mély bepillantást, de ez leginkább annak tulajdonítható, hogy maga a karakter sincs tudatában annak, hogy miért merül a százméteres, dermesztően ijesztő mélységbe. Tudni véli, hogy a sikerért csinálja, azért mert ebben jó, ehhez ért. De csak a végén, ama ominózus és letaglózó momentum keretein belül érti meg a tenger hívó szavának valódi jelentését. Jacques esetében viszont már kezdettől fogva úgy gondoljuk, hogy a férfi tisztában van vele, hogy a válaszokat keresi odalent. Ez legelőször a bajnokság megnyitóünnepségén válik nyilvánvalóvá, amikor Jacques kérdezni szeretne Enzotól. Amikor utóbbi rákérdez, hogy barátja miről szeretne információt hallani, az csak annyit mond, hogy mindenről. És Jacques eme habitusa a játékidő előrehaladásával egyre inkább elmélyül, és igen, egy idő után már kifejezetten irritálóvá, ellenszenvessé válik a férfi. Viszont tökéletesen átlátjuk a lényeget, tudjuk, hogy Jacques számára azért szűnik meg a külvilág, mert érzi, hogy az a valami, amit keres, már karnyújtásnyira van tőle. Nem tudunk szimpatizálni a férfival, de teljes mértékben megtudjuk őt érteni.
Besson rendezői munkája felemás érzéseket váltott ki belőlem. Az kétségtelen, hogy a direktor kiválóan dolgozik össze Carlo Varini operatőrrel, és pazarul használja fel Eric Serra zenéjét is. A gyönyörű fényképezésnek hála, a nézőt elragadja a tengerparti, és a tengermélyi világ atmoszférája, ráadásul a fantasztikus képek csodálása közben mély, az elmét megragadó dallamokat hallgathatunk. Továbbá megemlítendő még Besson A nagy kékségben prezentált legnagyobb rendezői húzása, azaz a delfinszimbólum. A delfin ugyanis a Jacques által felvetett kérdésekre adandó, a tengerben keresendő válaszok felé mutatja az utat, alakja tulajdonképpen a férfi célját, életének értelmét jelképezi.
Viszont. A rendező nem képes elérni, hogy a filmélmény robbanjon. A játékidő második felében rabjává válik a vontatott történetmesélésnek, és szinte már szándékosnak ható, és amúgy eléggé megfoghatatlan módon, elveszi a dráma erejét. Mert érezzük, hogy nagyon fajsúlyos eseményláncolat pörög le a szemünk előtt, de a direktor mégis annyi időhúzást komponál az érdemleges jelenetek közé, hogy a végén könnyezés helyett csak egyszerű elégedettséggel nyugtázzuk, hogy aha, ennek is vége. Pedig olyan szépen felépítette Besson ezt a művet, és tényleg eljuttatta alkotását a maximális kiteljesedés kapujába, de a küszöbön már képtelen volt átsegíteni a szerencsétlent.
Jean-Marc Barr kifejezetten gyenge az első számú főszerepben. Arcjátékával nemigen képes visszaadni a karakterében dúló érzelmi vihar hangulatát. Jean Reno azonban zseniális, bár ez a kijelentés nyilván nem képezheti kétség tárgyát. A színész remekül aknázza ki a karakterében rejlő humorforrást, így okoz jó pár vicces pillanatot is az amúgy komoly drámái élmény közepette. Az én szememben azonban Rosanna Arquette viszi a prímet, ugyanis a színésznő minden ízében tökéletesen hiteles játékot produkál.
A nagy kékség jó film, de miután megnéztem, az járt a fejemben, hogy "De nem elég jó". Az üzenet átjön, de a katarzis elmarad. 8/10.
A filmnek van egy USA-verziója is, de azt messze kerüljétek el, mert az ama változatban látható befejezés olyan szinten vágja tönkre az egész filmet, hogy utána fölöslegesen elpazarolt időnek fogjátok érezni azt a 160 percet, amit A nagy kékség nézésével töltöttetek!
