A tudomány és a technika a laikusok szemszögéből nézve, meg igazából amúgy is, követhetetlen gyorsasággal fejlődik. Az, amit ma modernnek tartunk, néhány év múlva már a szemétdombon fog csücsülni. A szinte már ijesztő tempójú haladásnak rengeteg haszna van, de ugyanakkor számos veszélyt is hordoz magában. Mert az ember igenis hajlamos beleesni abba a hibába, hogy istennek képzeli magát.

És az emberi istenségek Olümposza a 13. emeleten található...

Douglas (Craig Bierko) szoftverfejlesztőként dolgozik, újabban leginkább a virtuális valóság megteremtésével van elfoglalva. Miután munkatársát, és egyben főnökét, Hannon Fullert (Armin Mueller-Stahl) meggyilkolják, a jelek szerint azért, mert a férfi rájött valamilyen nagy titokra, Douglas a rejtély nyomába ered. Ehhez azonban látogatást kell tennie abban a virtuális valóságban, amelyben 1937 kel újra életre, és amelyben Fuller is tartózkodott halála előtt nem sokkal.

A történet rendkívül keveset vállal, a biztonsági játék borzasztó méreteket ölt a forgatókönyvben. A cselekményvezetés egyes mozzanatai logikátlanok (bár ez inkább az apróbb részletekre igaz), a nagy egészt tekintetbe véve pedig elnagyoltságra és túlnyújtottságra lehetünk figyelmesek. A science fiction-keretet krimiszállal töltik fel a készítők, ami igazság szerint egész korrekt módon araszol keresztül a játékidőn, és a végén kerek egészként zárja a képet, de a szájízünk mégis keserű marad a mű megtekintése után, mert a film nézése közben megszülető aggodalmunk a stáblista megjelenésével beigazolódik. Nevezetesen azon aggodalmunk, miszerint ez a sztori rendkívül kiszámítható, és már az első fél óra után nagyjából pontosan sejthető, hogy hová is fog kifutni a cselekményvezetés.

A gondolati réteg nagyon jó, kár, hogy nem erőteljesebb színvonalon mozgó történetvezetéssel körítve kínálják az alkotók. Szépen, kereken kimondásra kerül a bábléttől való félelem. A báblét alatt az értendő, hogy nem vagyunk többek, mint egyszerű fogaskerekek egy nagy gépezetben. Áramkörök, amelyek valami számunkra átláthatatlan, megérthetetlen monstrumot működtetnek. Ami ugyanúgy tovább működik akkor is, ha hébe-hóba egyikünk-másikunk beadja a kulcsot. Az ember istennek hiszi magát. De mi van akkor, ha csupán eszköz egy magasabb rendű lény kezében? Sőt, nem is eszköz, hanem csak egyszerű szórakozás. Játék, amit bizonyos mennyiségű használat után kikapcsolnak. És valljuk be, ha belegondolunk, mindannyian rettegünk a kikapcsolástól.

Josef Rusnak rendezői munkájában szemernyi kreativitást sem lehet felfedezni. A rendező alaposan megrongálja a filmélményt, ugyanis képtelen hangulatot teremteni, egyszerűen nem megy neki. A '30-as években, pontosabban a '30-as évek világát lekoppintó virtuális valóságban játszódó képsorok nézése közben a néző egy pillanatra sem érzi át a helyszín hangulatát. Díszleteket, meg jelmezbe öltözött színészeket és statisztákat látunk, de Rusnak nem képes átitatni bennünket a kellő atmoszférájával. Hogy is lenne képes átitatni vele, ha még megalkotni sem tudja! A való világ képsorai még a virtuális valóságnál is unalmasabban vannak megkoreografálva, a krimiszál légkörében pedig a feszültségnek még csak a szikráját sem lehet felfedezni. Utóbbi leginkább azért van, mert már negyed óra után nagyjából biztosak vagyunk a gyilkos kilétében, és valahogy érezzük, hogy itt nem lesz csavar. És érzésünk beigazolódik, és mivel ezt előre láttuk, nem tudunk izgulni a filmen. De Rusnak nagyon nem is igyekszik azon, hogy izgalomba hozzon bennünket, egyszerűen csak ledarálja a filmet úgy, mintha a legunalmasabb irodai munkát űzné, és aztán köszöni szépen, ő befejezte a műszakot, otthon várja a vacsora.

A színészi játékok kétségbeejtően semmilyenek. A gárda tagjainak megadatott a lehetőség, hogy egy filmen belül több karaktert is életre keltsenek, de nem tudnak vele mit kezdeni. Az alakítások lélektelenek és unalmasak, vagyis ugyanolyan irodai munka-szerűek, mint a rendezés. Az egyedüli kivételt Dennis Haysbert munkája képezi, ugyanis a színész lelkesen, és hitelesen hozza figuráját, de mivel keveset szerepel, nem tud érdemben érvényesülni. Meg ráadásul pont ő az, aki csak egy figurát kapott...

A 13. emelet olyan, mint egy délutáni műsorsávos, fapados sci-fi sorozat, amelynek egy-két epizódját megnézed, ha nincs jobb dolgod, de soha nem válsz a rajongójává. Mert úgy istenigazából nem képes felkelteni az érdeklődésedet. 6/10.