Kérte: Power
Mikor fogja az ember végre tisztelni a természetet és azokat az élőlényeket, akikkel osztozunk ezen a bolygón? A választ nem tudom, de az biztos, hogy Rihanna előbb fog melodikus death metal albumot rögzíteni, miközben az MTV-n Ozzy énekel duettet Justin Bieberrel. A témát kétségtelenül sok terület irányából meg lehet közelíteni, Gabriela Cowperthwaite pedig úgy döntött, hogy ezek közül Tilikum, a kétévesen foglyul ejtett kardszárnyú delfin, vagy hogy a lényeghez jobban közelítsünk, Tilikum, a gyilkos bálna történetét mutatja be dokumentumfilm formájában.
A film a lelkes és jó kedélyű delfinidomár, Dawn tragédiája köré épül, aki a népszerű SeaWorld szórakoztató központ alkalmazásában dolgozott együtt Tilikummal. Az egyik show során az állat megölte a lányt, és eme tény tisztázása után évtizedeket ugrunk vissza, hogy a gyerekkorú bálnaként foglyul ejtett Tilikum történetén keresztül bemutatásra kerülhessen a remekül megszerkesztett, többrétegű mondanivaló, a részletgazdag, megrendítően érzelmes tanulság.
A rendezőnő archív felvételekkel, és interjúkkal dolgozott. Volt idomárok, és tudósok beszélnek mind a tragikus halál- és majdnem halálesetekről, mind pedig a kardszárnyú delfinek viselkedéséről, életéről. Elképesztően mély, részletes analízist kapunk a gyilkos bálnákról, a rengeteg érdekes információ izgalmas tálalásban, jól felépített rendszer keretein belül jut el hozzánk, ráadásul könnyen érthető és értelmezhető formában. Az olykor egészen megdöbbentő kutatási eredmények elénk tárásával egyértelműnek tetszik eme állatok mibenlétének fantasztikussága, az, hogy egyáltalán nem alsóbbrendűek, sőt, bizonyos szempontokból nézve sokkal fejlettebbek nálunk.
Persze, ez nem egy természetfilm, így a fenti paragrafusban tárgyalt szál inkább mellékzöngeként, színesítőként, a tartalmi töltet mélyítő elemeként van jelen. A mű egyik legfontosabb témaköre az idomárok kapcsolata a gyilkos bálnákkal. A hangsúly a naivitáson és a beképzeltségen van. A különböző archív felvételek, illetve az interjúk során fokozatosan értjük meg, hogy az évek során miként vált egyre bizonyosabbá az idomárok számára, hogy túlértékelik az állatokhoz fűződő kapcsolatukat. Hogy ők tulajdonképpen a börtönőrök, akik a megfelelő teljesítményért és a szófogadásért cserébe jutalmat adnak a delfineknek. Rendkívül ritka az olyan eset, amikor tényleg sikerül mélyebb, spirituális viszonyulást kialakítani, és akkor is pengeélen táncol az idomár, és óriási a kockázat.
A film egyik, ha nem a legfontosabb témája a SeaWorld vezetőségének a tragédiák irányában tanúsított attitűdje. Bátran, kertelés nélkül kerül bemutatásra a nagyvállalat pénzsóvár, manipulatív viselkedése. Az állandó hazudozásról, a kapzsiságról, és a hibázás be nem ismeréséről a játékidő előrehaladásával egyre inkább lehull a lepel, míg nem az egész, károsan működő, de mégis évtizedek óta fennálló, tulajdonképpen érinthetetlen szervezett teljes valójában áll a néző előtt.
És ne feledkezzünk meg a fogvatartásról sem, hiszen ez is fontos vonulata a filmnek. A természetes környezetükből kiszakított állatokat arra kényszerítik, hogy nap, mint nap parádézzanak a publikumnak, majd pedig húzódjanak vissza betonmedencéjükbe, és ebben a maró unalomban, ebben az idegen közegben éljék le egész életüket. Megrázó a fogságban tartott kardszárnyú delfinekből előtörő agresszió ténye, hát még az, amikor a megkérdezett kutató közli, hogy a természetes közegükben sosem támadnak emberre. Az egész annyira mélyen tragikus, olyan szörnyen elkeserítő, és annyira jól példázza az elkúrt evolúciós folyamatok következményeit, hogy nincs is más választásunk, mint maradéktalanul együtt érezni a visszaemlékezések hatására nehezen lélegző, könnyeikkel küszködő interjúalanyokkal.
A Blackfish rendkívül erőteljes hatású, jól szerkesztett, izgalmas, és nagyon érzelmes dokumentumfilm, amely a szűk másfél órás tényfeltáró hadjárat során a vártnál több témát érint, a vártnál jóval mélyebben. 9/10.
