"Oldozzák fel, atyám, mert vétkezett."

A Kingpin Kiadónak hála már számos remek Marvel-történetet ismerhetett meg a magyar nyelvű publikum. A kiadó egyik legfőbb prioritása Pókember, és a hálószövő meghatározó kalandjainak bemutatása. Ilyen volt A Vadász lelke is, ahogy a magyar nyelven 2012-ben megjelent Jean DeWolff halála is.

Jean DeWolff a Pókemberrel szimpatizáló rendőrök egyike, valamint jó ember, és jó zsaru volt. Ám valakinek minden jel szerint mégis szúrta a szemét, ugyanis a nőt agyonlövik, ráadásul különösen aljas módon, álmában végeznek vele. Pókember rááll az ügyre, mindenáron kézre akarja keríteni a gyilkost, aki, mint ahogy az hamarosan kiderül, nem más, mint a magát Bűnölőnek nevező önbíráskodó, aki, enyhén szólva, kissé rendhagyó szempontok szerint választja ki áldozatait. Feltűnik a színen Fenegyerek is, Pókembernek pedig saját elveit is mérlegre kell helyeznie, miközben a gyilkos ámokfutása egyre több emberéletet követel.

Ez egy kőkemény zsarusztori, szuperhősökkel megspékelve. Az író nem más, mint a Marvel történetének egyik legfontosabb, és legnépszerűbb alakja, Peter David. Ebben a történetben nincs semmi fölösleges csillogás, zérón áll a nagyzolás mértéke, és a szokásos, Pókember-féle vicceskedés is a minimumra van állítva. Ebben a képregényben a kemény, utcai valóság áll a középpontban. Előtérbe kerül a bűnös jelző képlékenysége, a szubjektivitás, hiszen sokan sokféleképpen vélekedünk arról, hogy mi tartozik a bűn kategóriájába. Fenegyerek, azaz Matt Murdock szerepeltetése fontos, hiszen általa az igazságszolgáltatási rendszer is bevonódik a történetbe, és az állandó dilemma, ami a kétely köré csoportosul, hogy mégis mennyire bízhatunk meg a törvényben, és a törvény végrehajtására kiképzett személyekben. Az egészben az a legjobb, hogy a felvetett kérdésekre nem kapunk egyértelmű válaszokat, inkább csak különböző segítő elemeket fedezhetünk fel, amiket felhasználhatunk saját igazunk keresése során.

A Pókember és Fenegyerek között húzódó kontraszt rendkívül jól érvényesül a Jean DeWolff halálában. Előbbi a sztori végére teljesen elveszti a fejét, minden felgyülemlett indulatát szabadjára engedi, és kevés választja el attól, hogy a saját maga által felállított szabályokat is áthágja. Az a kevés nem több egy Fenegyereknél, aki képes megőrizni józan eszét, és a rendszerbe vetett hitét, és, habár csak éppenhogy, de sikerül visszarántania a hálószövőt a szakadék széléről.

Rich Buckler rajzai egyszerűek, és a színvilág sem bonyolult. A képekben nem lelhető fel semmifajta giccs, vagy kísérletezés. Egyszerű, nyers ábrázolásokkal találkozunk a képregény olvasása közben, hiszen itt most nem az elrugaszkodás a lényeg, a középpontban nem a szuperképességek, és a különböző, elrugaszkodott stílusban tálalt szupergonoszok állnak. Itt a letisztult, bűnös utcai mocsok csap össze néhány szerencsétlen bűnüldöző ingatag lábakon álló igazságérzetével. 8/10.