Mary Harron rendezésének legnagyobb különlegessége leginkább abban rejlik, hogy lényegének meglátása rendkívül nehéz, és lankadatlan nézői figyelmet igényel, hiszen Patrick Bateman különös pokoljárása mennyei élvezetekkel keveredik, az összhatás, és a végkifejlet pedig nemcsak groteszk, elgondolkodtató, és fajsúlyos, de mérhetetlenül hátborzongató is. Mi rejtőzik egy látszólag tökéletes, jómódú állampolgár tudatának mélyén, és mennyit lát meg ebből a környezete? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Amerikai pszichó, és meg is találja őket. Ám a megoldás mindkét esetben lehangoló, és nagyon, de nagyon ijesztő.

Patrick Bateman ( Christian Bale ) gazdag üzletember, előkelő baráti társasággal, remekül fizető munkával, és gyilkolási vággyal. Habár első ránézésre Patrick teljesen átlagos aranyifjú, tudatát szinte semmi más nem tölti ki, csak a vér, és a halál. Végezni akar mindenkivel, vérben akar fürödni, halált akar hozni, hogy belülről mardosó kényszerét enyhítse. A külvilág mindebből semmit sem vesz észre, Patrick története pedig végső soron, ahogy arra ő is rájön, nem jelent semmit.

Szeretem a thrillert, egy időben kedvenc műfajomként tartottam számon, ám már egy jó ideje abban a hitben éltem, hogy minden remekművét láttam a stílusnak, újat már nem tud nekem mutatni a thriller. Épp ezért is jó, hogy végre összeakadtam eme ezredfordulós remekművel, melynél hátborzongatóbb atmoszférával rendelkező mozgóképet már nagyon rég nem láttam. A forgatókönyv legnagyobb erőssége az, hogy Patrick karakterét a lehető legközelebb hozza a nézőhöz. A főhős minden vágya, a brutális gyilkosságok, a megbotránkoztató szexuális szokások, mind kivetülnek a filmet néző egyénre, azt sugallva neki: Te sem vagy más. Hiszen, ha belegondolunk, ki ne fantáziált volna már a gyilkosságban kitelesedő, mámorító bosszúról. Valóban, az Amerikai pszichó célja, hogy a nézőt kínos helyzetbe hozza, rávilágítson arra, hogy mindenki beteg fantáziával rendelkezik, ebből azonban a külvilág semmit nem lát, hiszen a legtöbben egyszerűen nem hagyjuk kitörni ezeket a vágyakat. Ezzel át is tértünk a a film által keresett második válaszra. Habár Patrick szenved, saját, vérvörös poklából keresi a kiutat, ehhez kést, szögbelövőt, baltát, és láncfűrészt használva, a külvilág nem érzékeli mindezt. Patrick végül saját határozatlanságának kétségbeejtő szakadékába zuhan: Lehet, hogy az egész csak fantázia volt? Vagy valóban az általa megélt pokol ennyire nem számítana a társadalom egészének? Elkeserítő mondanivalója van a filmnek: Mardoshat belülről akármekkora fájdalom, szennyezheted a tudatodat akármekkora mértékben annak érdekében, hogy enyhítsd a szenvedést, a külvilág nem fog veled foglalkozni, mert a lényeg a társadalom egésze, az emberiség, mint statisztikai adat. Az egyén nem számít semmit.

A színészgárda nagyon érdekes módszerrel, mintegy elképesztően eltúlzott, teátrális hatású játékkal él, ez az összes fontos karakterre igaz. Kezdetben nem volt szimpatikus ez a stílus, de egy félóra után megláttam a lényegét. Hiszen csupán arról van szó, hogy az aktorok tökéletesen érzékeltetik a mindennapi ember életvitelét, azt, hogy gyakorlatilag mindenki előtt megjátsszuk magunkat, csak azoknak mutatjuk ki a fogunk fehérjét, akiről tudjuk, hogy többé már sohasem látjuk. Christian Bale életének első komolyabb alakítását nyújtja az Amerikai pszichóban, ez a film indította be karrierjét. Alakítása első osztályú, különösen azután nézve, hogy rájöttünk, hogy mit akar sugallni. Kisebb mellékszerepekben Jared Letot és Reese Witherspoonst láthatjuk, akik szintén remek munkát végeznek. Ám akit erőteljesebben ki kell emelni, az nem más, mint Willem Dafoe, aki a túlságosan teátrális játékot még Balenél is jobban műveli, így egészen groteszk összképet mutat a színész munkája.

Fontos kiemelni a szövegkönyvet, mely fantasztikus narrációs monológokat ad Batemannek, és ezáltal azt is megtudhatjuk, hogy melyik karakter volt nagy hatással a manapság agyonajnározott Dexterre. Különösen a filmet záró, elmondhatatlanul hatásos monológot kell kiemelni, melynek legerőteljesebb négy sorával a Children of Bodom 2003-ban megjelent Hate Crew Deathroll című albumán is találkozhatunk. Az Amerikai pszichó kihagyhatatlan mestermű, filmművészeti csoda, alapmű. 9/10.

" My pain is constant and sharp. And I do not hope for a better world for anyone. In fact, I want my pain to be inflicted on others. I want no one to escape. "