Ricsi nevű olvasóm kérését szeretném tolmácsolni felétek! Ricsi tévésorozatokról ír szakdolgozatot, amely témában számos blogger véleményét kikérte már. Én már válaszoltam egy hosszú kérdőívre, ám ezúttal a kommentelők véleményére kíváncsi a dolgozatíró. Mindössze egy öt alkérdésből álló "feladványra" kéne válaszolnotok, és ezzel nagyban tudnátok segíteni a munkáját.

A kérdés a következő:

A nyolcvanas évektől napjainkig terjedő időszakban neked melyik amerikai televíziós sorozat tetszik a legjobban...
1: a története miatt,
2: a karakterek miatt,
3: képi megjelenítés/látvány miatt,
4: hangulata miatt,
5: egyéb ok miatt (itt írd le az okot is)?

Mind az 5-höz elég 1-1 válasz, de ha több sorozat is kedvenced, természetesen nem tiltott több sorozat megadása. Illetve amelyik kategóriában nincs kedvenced, azt kihagyhatod.

Ide, kommentben lehet küldeni a válaszokat!

A következőkben essék szó egy igazán érdekes filmalkotásról, ami tényleg nem az, mint aminek elsőre, sőt, nem is az, aminek másodszorra látszik. A Vanília égbolt azért nyerte el a tetszésemet, mert a 130 perces játékidő alatt három, de ha nagyon szigorúan vesszük, négy különböző műfajon viszi át a cselekményt. Elsőként egy könnyedebb, romantikus vígjáték hangulatát idézik a látottak, majd az alkotók hozzákevernek az összképhez egy hangyányi krimit, amit továbbgondolva kialakul egy igencsak rejtélyes thriller. A fináléban pedig bekapcsolódik egy olyan zsáner, amire tényleg egyáltalán nem gondoltunk volna, és ami, mint ahogy kiderül, végig mozgatta a szálakat a háttérből. Alejandro Amenábar filmjének feldolgozása Cameron Crowe kezei közül ez az igazán izgalmas mozgókép, ami egyáltalán nem kapott megfelelő mértékű elismerést magas színvonaláért.

„ Míg meg nem születünk, mindent tudunk. Tudjuk, mi történik. ”

Tudathasadás? Képzelgés? Párhuzamos dimenziók? Szimuláció? Ilyen és ezekhez hasonló hipotéziseket ötölhetünk ki magunkban a Mr. Nobody című remekművet nézve, ahogy próbálunk rájönni a titok nyitjára. Nem csak arra, hogy amit látunk, az tulajdonképpen micsoda, hanem arra is, hogy  Jaco Van Dormael író-rendező milyen szuper képesség segítségével képes az érdeklődést és a feszültséget ennyiféle formában és szituációban ennyire hatásosan bemutatni. A Mr. Nobody határozott film. A mozgókép nézése közben az a szokás, hogy a néző gondolkodik a látottakon. Viszont ezúttal velünk együtt a forgatókönyv is elmélkedik, és ettől válik különlegessé ez a csodálatos, ám sajnálatos módon ritkán emlegetett film.

„ A tudat borzalmas átok ”

Kevés alkalmat tudok felidézni, amikor egy film nagyobb meglepetést okozott, mint Spike Jonze 1999-es rendezése. A produkció hivatalosan vígjátéknak van elkönyvelve, így egyenesen ledöbbentem, amikor egy igazán elvont, kissé szürreális drámát láttam. Ezt természetesen pozitív felhanggal tessék értelmezni, ugyanis a John Malkovich menet felborítva minden elvárást pazar összképet, és garantáltan maradandó hatást produkál, egy nem is akármilyen gondolatot, kissé paranoiás képzetet körüljárva. A központi téma az emberi tudat szabadságának kérdése. Meddig lehetünk nyugodtak, hogy gondolataink, személyiségünk, tudatunk, elménk csak és kizárólag a mi birtokunkban vannak? Mi van akkor, ha agyunk, testünk, lelkünk csupán eszköz valaki más vagy mások számára? Befolyásolhatóság, elidegenedés, egy csipetnyi őrület, némi erőteljes szatirikus légkör, és a totális kétségbeesés. Ez a John Malkovich menet.

Totálisan elcseszett személyiségem velejárója, hogy gyakran előfordul, hogy bizonyos, a közvélemény által az egekig magasztalt filmek nekem nem jönnek be, de esküszöm, hogy nem direkt csinálom, egyszerűen csak ilyen az ízlésem. A Kick-Ass első részét valósággal borzalmasnak, és teljes mértékben értelmetlennek találtam annak idején. Az előzetes alapján a folytatás sem tűnik jobbnak, bár azért Jim Carrey már most jó pont.

Ezúttal három, majdnem minden téren teljesen különböző vígjátékról lesz szó, melyekben egy igazán nagy közös vonás van: Az általános közvélemény az egekig magasztalja őket. Vajon tényleg ennyire jók?

Zombieland ( 2009 )

A zombiapokalipszis témája már számos művészt megihletett, de valahogy mindig csak azok a művek gyakoroltak rám nagyobb hatást, amelyek az események drámai láncolatára, a kilátástalanságot teremtő következményekre mutattak rá. Ilyen példának okáért a 28 nappal később, vagy a Frank Darabont által a képernyőkre varázsolt The Walking Dead. Időnként akadnak olyan bátor lelkületű emberkék, akik az egész témakört kifigurázzák egyfajta paródia jelleggel. Persze, teljes joggal, hiszen kereslet van rá. Nekem személy szerint ez a fajta megközelítés már a Haláli hullák hajnala esetében sem jött be, és a helyzet némiképp hasonló, bár azért valamivel jobb, a Zombieland esetében is. Való igaz, hogy az alkotók egész jó karaktereket hoztak össze, a főhős elmebajos szabályrendszerén például többször elmosolyodtam, de Bill Murray szerepeltetése is telitalálat volt. Viszont rengeteg a kihagyott ziccer. Rengetegszer éreztem, hogy ha jobb lenne a forgatókönyv, és észreveszi az önmaga által kínált lehetőségeket, akkor igenis tudnék nevetni, mint ahogy az esetek jóval kisebb hányadában tudtam is. További nagy gond, hogy egész egyszerűen kevés a zombi, van a filmben egy kb. 25 perces szakasz, amikor egy élőhalottat sem látunk, de máskor is csak épphogy feltűnnek, és már le is köszönnek a színről. A színészgárda is erősen felemás. A központi karakter életre keltője Jesse Eisenberg, akinek kapcsán én a mai napig nem értem, hogy mégis hogy a faszba' tudott gyökeret verni Hollywoodban. Olyan szinten irritáló, színészi téren pedig olyannyira nulla, hogy sikerének titka valóságos rejtély. Emma Stone tényleg elragadó, egy valóságos istennő... de igazából, ennyi és kész. Hál' Istennek itt van azért, mintha csak megérezte volna, hogy a helyzetet menteni kell, Woody-mindig őrülten zseniális-Harrelson, akin tényleg, de úgy isten igazából jól lehet szórakozni. Meg persze a jó Bill Murray is hatásosan baromkodja el a maga 15 percét.

Sajnos kénytelen vagyok tovább csúsztatni a III. Olvasói Hét megtartását. Kezdetben úgy terveztem, hogy március elején kerül sor a kéréseitek teljesítésére, de mivel ez elmaradt, sajnos már nem tudom a tavasz folyamán összehozni. Ennek egyszerű, polgári oka van, nem más, mint hogy nekem az idei az utolsó évem a gimnáziumban, azaz rengeteget kell tanulnom az érettségire. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a blog meghal, a szokásos ütemben, az eddig megszokott módon fogok publikálni, de egy 21 írás/hét szintű Olvasói hetet nem tudok összehozni most, az érettségi árnyékában. A Hét programja amúgy már össze van állítva, június végén/július elején már 100 százalék, hogy olvashatjátok az általatok kért filmekről született kritikákat.

Elnézést a késedelemért! Addig is kövessétek a blogot ( legközelebb, talán már holnap, egy háromfilmes Egy levegővel-írással jelentkezem )!

Will Smith ismét tulajdon fiával, Jadennel forgatott filmet, és a Boldogság nyomábanból kiindulva ennek csak örülhetünk. A Föld után eddigi legbővebb előzetese látható alább, és egyáltalán nem tűnik rossznak, látványra engem a Pi életére emlékeztet. Magyar premier június 6.-án.

Ezer éve ígérem már ezt az írást, és most végre elkészült! Témája az elmúlt évtized egyik legnépszerűbb, ugyanakkor igencsak megosztó sorozata, a Smallville. Való igaz, hogy a széria nem kevesebb, mint tizenegy esztendőt, tíz, több, mint húszepizódos évadot töltött el a tévéképernyőkön. Népes, vagy mondhatjuk, óriási rajongótábort szerzett magának, ugyanakkor egy kisebb csoportba összegyűltek a magukat törzsgyökeres képregényrajongónak valló - nevezzük nevén a dolgokat - sznob idióták, akik másra se figyeltek, csak arra, hogy a lehető legtöbb képregényekhez képest elkövetett, vélt hibát számon kérjék a sorozat készítőin. Én, mint szintén képregényrajongó, száz százalékig tudtam élvezni mind a tíz évadot, sőt, kifejezetten érdekesnek találtam a számtalan újító megoldást és karakterábrázolást. Persze, el kell ismerni, hogy ez a széria sem mentes a hibáktól, bár tíz évadon át eléggé lehetetlen kizárólag tökéletes minőséget produkálni. Végül is, nem lehet minden sorozatból 24, ugyebár...

Az utóbbi évek legőrültebb vígjáték-szériája befejező részéhez érkezett! Idén láthatjuk a Farkasfalka utolsó kalandját, ami úgy tűnik, őrültebb lesz minden korábbinál. A második részt önismétlőnek nevezők ( én nem tartozom közéjük ) is örülhetnek, hiszen a kétperces előzetes alapján úgy fest, hogy az alapkoncepció gyökeresen megváltozott.