A tavalyi évben bemutatott, méltán nagy sikernek örvendő első rész után ősszel érkezik a folytatás, amelyre végre normál hosszúságú előzetessel készülhetünk. Az eredeti regényt igazából két részre lehet osztani: Az első fele piszkosul erőteljes dráma, a második 150 oldalon viszont már az írónő eléggé nagyfokú ötlettelensége érződik. A filmet pedig majd meglátjuk.

„ Annak ellenére, ami történt, a Föld mégis az otthonom. ”

Amióta a Batman: Arkham Asylum című zseniális játékban hallottam, ahogy Madárijesztő velőtrázó angol szinkronnal kimondja, mind hangzása, mind pedig széleskörű felhasználhatósága miatt kedvenc angol szavammá vált az oblivion. Kezdetnek ennyi pont elég is volt...

„ Biztosan Istennek is jó érzés gyilkolni. Mivel állandóan azt csinálja. ”

Őszintén szólva, amikor a múltkori pilot-kritikámban leírtam, hogy színvonal-emelkedést várok a sorozattól, még nem gondoltam volna, hogy ez be is fog következni. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, hiszen az alkotók második nekifutásra egy kis híján tökéletes epizódot hoztak össze.

Az év nagy meglepetése, de ugyanakkor csalódása is lehet az Elysium sci-fi. Az előzetes engem egyelőre nem győzött meg, viszont a District 9-t is jegyző Neill Blomkamp neve azért biztató. Reméljük, nem csak egyszer sikerült beletalálnia a tutiba!

Bújócska ( 2005 )

Mi kell egy jó thrillerhez? A recept elméletben nem túl bonyolult: Szükség van a cselekmény szempontjából egy kellően megrázó kiindulópontra, érdekes történetvezetésre, minél erőteljesebb és meglepőbb csattanóra, valamint bődületes, de legalább valamekkora mennyiségű feszültségre. A bújócskából sajnos pont legutóbbi, talán a legfontosabb alapanyag hiányzik, leszámítva a kb. tízperces finálét, amiben tényleg elszabadul a sötét érzelmek egész tárháza. Ha az egész produkció olyan hangulatú lenne, mint a végső hajrá, akkor az egyik kedvenc thrilleremmé avanzsálhatott volna. Így egyszerűen csak egy kreatív, ám nem túl maradandó, átlagos kikapcsolódás. A főszereplő Robert De Niro neve mindenesetre rögtön felkelti a nézősereg figyelmét, hiszen a Scorsese-nél edződött Bobnál jobb ajánlólevél aligha kéne egy filmhez. Ő játssza a történet főhőseként szolgáló megözvegyült pszichológust, aki kislányával ( Dakota Fanning ) vidékre költöznek. Kezdetben a gyász mellett semmi különös nem történik, ám a kis csaj egy-két nap után közli, hogy új barátra tett szert, akinek neve Charlie, és nincs túlságosan oda az apai szerepben helytállni próbáló főhősért. Ha valami nagyon a helyén van, az a csattanó. Nem valami eredeti, illetve bizonyos szempontból talán mégis, ám sikerül annyira elterelniük a figyelmünket az alkotóknak, hogy nem is gondolunk a kézenfekvő fordulatra, ami végül óriásit üt. Maga a cselekményvezetés azonban sajnos eléggé ingerszegény atmoszférával rendelkezik, ez rányomja a bélyegét az összképre. De Niro és Fanning azonban kiválóan működnek együtt a filmben, öröm nézni a játékukat. Alapvetően jó kis filmről van szó, ám abból a fenerágta feszültségből kellett volna még.

Úgy látszik, a Trónok harca készítői lemondtak arról a valóban eléggé lehetetlen tervről, hogy az egyre több irányba ágazó cselekmény minden karaktere minden szálának alakulását bemutassák egy epizódon belül. Ettől függetlenül az új részben ez egész jól sikerül, csupán Daenerys hiányával kell megbirkóznunk, bár annak nem örültem, hogy pont az övével. Az epizódban látható cselekményszálak közül is akad hangsúlyosabb, és épphogy csak megemlített is, a hangulat pedig felveszi azt a fajta vihar előtti csend-érzést, amire kifejezetten szükség volt még így az évad elején.

„ Kölcsönvett napok és kölcsönvett világ amit kölcsönvett szemmel siratunk ”

Még az őskorban készítettem egy videót eme remekmű filmadaptációjáról, és ma az eredeti regény lesz terítéken, amit a napokban olvastam ki másodszorra. A ma élő egyik legnagyobb író, Cormac McCarthy lehengerlő mesterművében bizonyítja, hogy az emberi jellemek mélyére való leásásnak nincsen határa, csupán rá kell hangolódnunk a fényűzés és tettetett boldogság mögé bújtatott keserű életre, hogy felfedjük társaink valódi arcát. Az Út világa szinte semmiben sem különbözik jelen napjaink színterétől, csupán annyiban, hogy az érzelmek búvóhelyei egytől egyig megsemmisültek a nagy világégésben, és így a mocskos, Isten legfőbb kudarcát képező két lábon járó gerinctelen korcsok nem tudnak hová rejtőzni.

McCarthy történetének főhőse nem is kifejezetten a férfi és nem is a fiú, hanem az általuk képviselt jóság, annak az apró szikrának a jelenléte, ami egymillió ember közül csak néhányban lelhető fel. Körülöttük a mérgező levegőtől terhes, halott világ miatt állatiassá váló, egykor embernek hívott lények lopásra, gyilkolásra, kannibalizmusra vetemednek. Ők, ahogy fogalmaznak, azonban a tűz hordozói, akiket nem képes a sötétség beszippantani, akik nem engednek az erőszak kísértésének. Inkább tiszta lelkiismerettel halnak, minthogy véres kézzel éljenek. Eme gyönyörű, és ritka jellemvonás tartja az olvasóban, és a főszereplőkben is a lelket, ez ad reményt a szénné égett világban való bolyongáshoz, és a Pokolban való boldogság megtalálásának akarásához. A férfinak elég végignéznie a fiú csontsovány, ártatlanul szenvedő testén, hogy ismét erőt vegyen magán, és haldokló tüdejére fittyet hányva folytassa vándorlását Az Úton, azon az úton, ami mindkettejük számára csak halált tartogat, aminek érkezése csupán idő kérdése. Ám egyvalamit nem hagynak elveszni: A reményt. A sötétségben, a vérengzésben, a halálban is tudni akarják, hogy valahol vár még rájuk a fény. Ettől lesz McCarthy műve gyönyörű kudarc, az emberi akarat önfeláldozása a boldogsághoz való jog oltárán. Apát és fiát a magány tengere veszi körül, így egyik legfőbb gondolatbeli dilemmájuk Isten létezésének kérdése lesz. A férfi gyűlölni akarja a Teremtőt, kívánja, hogy bárcsak végezhetne vele, felelősségre akarja vonni Őt a világméretű halálért. Retteg azonban, hogy Isten esetlegesen nem is létezik. A totális értelmetlenség, a semmibe vezető sors létezésének lehetősége ijesztőbb bármilyen világvégénél. Azonban mi is pontosan az Isten? Valóban az a szakállas öregúr, ott a felhők felett? Vagy csupán egy hatalmasabb erő, amit az egyház talált ki az emberek kordában tartására? Van egyáltalán Isten? McCarthy szerint van, ám ennél érdekesebb Teremtő-képpel én még nem találkoztam. Az írózseni szerint Isten maga a remény, az ártatlanság, a boldogság utáni vágyakozás. A különös, rendszeresen megpendülő párhuzam érzékeltetése a fiú és Isten fia között is erre utal.

McCarthy vesszőmentes, szinte egybefolyó szövegével tökéletesen érezteti a történetben, és a benne szereplők lelkében eluralkodó káoszt. A káoszt, ami megállás nélkül ostromolja a jóságot, és támadásainak csupán kevesek tudnak ellenállni. A párbeszédek, a rövid, tömör tőmondatokból építkező gondolatcserék ezerszer erőteljesebbek, mint bármilyen, kacifántosan, hosszan, és választékosan megformált összetett mondat-áradat. Apa és fia fél szavakból is megértik egymást, és amikor idegenekkel találkoznak, mintha egy földönkívüli faj egy példányával próbálnának bizalmatlanul kapcsolatot létesíteni. A legemlékezetesebb párbeszéd az, amit a rejtélyes öregemberrel folytatnak, aki végül kimondja a történet egyik legsúlyosabb gondolatát: " Ahol az ember nem tud életben maradni, ott az istenek sem boldogulnak ". És ezzel a mondattal, valamint a hozzá kapcsolódó gondolatsorral McCarthy végleg halálra ítéli a civilizált állatok által épített modern világot, és korszakalkotó mesterművét véglegesen és visszavonhatatlanul 10/10-es alkotássá teszi.

„ Vannak emberek, akiknek a vérében van a tragédia. ”

Az időutazás a sci-fi témakörök széles tárházának legkedveltebb darabja, hiszen rengetegféleképpen lehet értelmezni, bemutatni, és felhasználni. Azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy az elmélet eddigi feldolgozói közül Richard Kelly alkotta meg a legérdekesebb képet a Donnie Darkoval. Az időutazás ebben a filmben nem szórakozás, nem is küldetés, hanem egyszerűen csak kiút egy vészterhes, és baljós jövő felé vezető ösvényről.

A meglepően jóra sikerült 1. évad után ezúttal az American Horror Story második szezonját veszem górcső alá. Ahogy már említettem az előző írásban is, a sorozat évadai antológiaszerűen követik egymást, azaz történetileg nincs összefüggés közöttük. A második évad is kerek egész cselekményt mutat be, és a precizitás, az átgondoltság, és a kisebb újításokkal fűszerezett horror előtti tiszteletadás ezúttal még jobban a helyén van, mint az első évad esetében.

„ Tudod mit? Játszunk egy ki baszik rá előbb-játékot! ”

Az amerikai filmesek megállás nélkül azon gondolkodnak, hogy az újabb és újabb mozgóképekben miként tépázzák meg saját hazájukat. Láthattunk már sokféle teóriát, ám ezúttal Antoine Fuqua előállt az eddigi egyik legmerészebb ötlettel. Új filmjében a koreai terroristák lerohanják, és elfoglalják a Fehér Házat, túszul ejtve az elnököt, és a kormány más fontos személyeit. Ezután jön a képbe a Die hard-stílus, azaz, hogy a titkosszolgálat legtökösebb fenegyereke, néhány poénos beszólás közepette halomra lövi az összes rossz fiút, és meg sem áll, amíg az ország első embere biztonságba nem kerül. Persze, Thermopüla után már könnyű...