" Angels. They're falling. "

The Road so far. Az alábbi, jelképpé vált tételmondat kíséretében nyolcadszorra is felcsendült a Kansas halhatatlan klasszikusa, a Carry on my wayward son. Minden Supernatural-évad záróepizódja elején, az összefoglaló montázs alatt hallgathatjuk ezt a lenyűgözően találó dalt, és elgondolkozhatunk azon, hogy Baszki, vége egy újabb Odaátnak, de már nézném a következőt!

Ahogy az első részről írt szösszenetemben megfogalmaztam, egyáltalán nem vagyok otthon a Star Trek világában, de J.J. Abrams 2009-es rebootszerű folytatása ( a féreglyukon átjutó öreg Spock tulajdonképpen összemossa az eredeti történetfolyamot az újjal ) elnyerte a tetszésemet. Kíváncsian vártam hát a második felvonást, és ezzel nem csak én voltam így. A pozitív kritikai visszhang és a rajongók feszült izgalma az év egyik legnagyobb kasszarobbantását vetítette előre. Nyilván lesz is szép nagy bevétel, nem is alaptalanul, hiszen ha valamit, akkor ezt a lenyűgöző science-fictiont érdemes moziban megnézni!

Való igaz, hogy kicsit leül a hetedik rész, és sajnos nagyon érződik, ahogy az alkotók próbálják kihúzni a játékidőt. Igyekeznek spórolni a nagy finálé előtt, hogy biztosan ki tudják tölteni a tíz részt. Kétségbeesni azért nem kell, ugyanis, amikor fontos jelenethez érkezünk, az események ismét piszkosul bepörögnek.

Nagyon furcsa, vagy inkább furcsa módon érdekes az új epizód. Az alkotók olyan lehetőségekbe ássák bele magukat, amiket eddig elkerültek, és ezúttal végre tényleg úgy tűnik, hogy igazán ráéreztek arra az atmoszférára, amire Hannibal Lecternek szüksége van.

Az utóbbi napokban számos érdekesnek tűnő film trailere látott napvilágot, amelyeknek most egy poszton belül szorítok helyet.

Elsőként íme a The World's End előzetese. Nekem személy szerint a Wright-Frost-Pegg trió előző kettő paródiája nem jött be, és a trilógia zárórésze is illik a sorba a videó alapján. Szóval a rajongók örülhetnek.

" Mind együtt megyünk a Pokolba "

Évadközépi kifújás a Trónok harca új része, az alkotók kicsit visszavettek a tempóból. A The Climb névre keresztelt epizódnak egyszerre van vihar utáni és vihar előtti csend hatása, és ennek stílusos előadása többé-kevésbé tartja a sorozat magas színvonalát.

Az évad felénél járva az alkotók igyekeznek újítani elbeszélési technikáikon. A hatodik rész eléggé kísérletező hatást kelt, a készítők próbálgatják a számukra új, más produkciókból már ismerős elemek használatát. Az eredmény felemás.

Az oroszlánkirály ( 1994 )

Hatalmas gyerekkori kedvencem, és az egyik első mozgókép, amit valaha láttam. Az oroszlánkirály címre keresztelt, klasszikussá vált rajzfilm kétségtelenül a Walt Disney stúdió egyik legutolsó igazán maradandó munkája. A tökéletes rajzfilm két lábon álló főösszetevőjét maradéktalanul tartalmazza. Ez nem más, mint az, hogy Az oroszlánkirály szórakoztató a gyerekeknek, de legalább ugyanilyen hibátlan kikapcsolódást nyújt az idősebb korosztályoknak is. A titok talán abban rejlik, hogy a filmben szereplő karakterek valóban sokféle korosztályból kerülnek ki, és a főhős, Simba is felnő a történet alatt. A produkció további legnagyobb erőssége a figurák változatos felhozatala. A mindenből viccet csináló, a semmittevésnek élő Timon és Pumba ( máig a valaha volt legjobb rajzolt komikus karakterek ) biztosítják a nevetést, míg a bölcs Mufasa kreatívan megírt elmélkedései már könnyedebb filozofálgatásba csapnak át. A két véglet között helyezkedik el a kezdetben könnyen befolyásolható, majd otthonáért bátran harcba vonuló Simba, aki, mint főhős, tökéletesen szuperál. Valljuk be, hogy a gyerekek szempontjából egy film, amiben állatok beszélnek, és emberi módon viselkednek, személyiséggel rendelkeznek, mindig borítékolható sikert von maga után. Az alkotók ezen módszere azonban ezúttal teljes mértékben indokolt, hiszen a produkció igenis tartalmaz mögöttes gondolatokat. Ki ne venné észre a modern világra asszociáló képeket, a jóság fokozatos fogyatkozását, a pusztulás, és fenyegetettség érzetének térnyerését? Ehhez természetesen szükség volt egy olyan fő gonoszra, mint Zordon, aki már egy ilyen témájú toplistámban is helyet kapott. A klasszikus módon rajzolt képek, utólag felvitt színekkel pompázatos látványvilágot adnak, amit Hans Zimmer méltán Oscar-díjas zenéje, és Tim Rice, valamint Elton John Can You Feel the Love Tonight című, és egyéb szerzeményei egészítenek ki. Csodálatos film, valóban megkerülhetetlen.

A látvány és az animáció nagyon a helyén van, a történet pedig a mindig beváló kicsi vesztesből nagy hős lesz koncepciónak tűnik. Elsőre biztató ez a két perc.

Vajon mi járt Andrés Muschietti fejében miközben a Mama című horrort forgatta? Talán az, hogy Na, ezzel a filmmel berobbanok a horrorvilágba, vagy esetleg az, hogy Remélem egy kellően félelmetes és rideg hangulatú filmet hozok össze, ami elégedettséggel tölthet el a kemény munka után. A műfaj rajongóinak kedvére szeretnék tenni, így kihasználom a legnépszerűbb horrorsablonokat, de azért megpróbálom megújítani őket.

Valóban, a szinopszisokat olvasva, megtekintve a posztereket tényleg azt gondolhatjuk, hogy a rendező igyekszik maradandó horrort forgatni. Ám, miután végeztünk a Mama-val, rá kell jönnünk, hogy Muschietti fejében valószínűleg csak olyan szintű gondolatok kavarogtak, mint hogy Mostanában úgysincs semmi a tévében...