Hiába régebbi képregénykiadó a DC Comics, a filmvászon tekintetében eddig mégis egyértelműen a Marvel áll a győztes oldalon, mennyiség tekintetében mindenképpen. Ez évekkel ezelőtt is így volt, úgyhogy a helyzeten változtatni kellett, ekkor pedig egy csapásra berobbant a köztudatba Christopher Nolan, aki lélegzetelállítóan fantasztikus módon gondolta újra Batmant, és az elkövetkező években egy egész trilógiát is felépített a Denevérember karaktere köré. Mindhárom film fantasztikus, de ezt még senki nem láthatta előre a 2005-ös Batman: Kezdődik bemutatásakor. A zsákbamacskából végül az addigi egyik, ha nem a legjobb képregényfilm lett, és később is csak a trilógia záródarabja tudta überelni ( Természetesen A sötét lovag is fantasztikus, de ha dönteni kell, akkor számomra az a harmadik a sorban ). Mivel már régóta tervezik Az Igazság Ligája nagy vásznas bemutatkozását is, épp ideje volt még egy figurát újragondolni. A választás természetesen az első igazán nagy szuperhősre esett. Superman mozis pályafutása igencsak érdekes, hiszen a legutóbbi Singer-produkció eléggé gáz lett, a régebbi Reeve-filmek fölött pedig - ha tetszik, ha nem - eljárt az idő. Az acélembert Nolan vette szárnyai alá, aminek mindenki örült, és a kezdeti bizonytalanság után végül Zack Snyder ülhetett bele a rendezői székbe, aki az utóbbi évek legjobb filmjei közül nem is egyet készített ( 300, Watchmen ). A forgatókönyvet pedig az a David S. Goyer írta, aki annak idején Nolannel vállvetve készítette el a Batman: Kezdődik szkriptjét. Megalapozott volt a várakozás, na de lássuk az eredményt!

Chan-wook Park nevét egy, az átlagosnál valamivel tapasztaltabb filmszeretőnek már nem kell bemutatni, a blog olvasóinak pedig abszolút semmi mentségük nem lehet, ugyanis a múltheti III. Olvasói Hét keretein belül kiveséztem a Bosszú-trilógia záró darabját, de korábban az Oldboyról is volt már szó. Parkot, nem nagy meglepetésre, gyorsan be is rendelték az USA-ba, idén jelentkezhetett, nálunk csak DVD-n, a Stoker című produkcióval, amelynek magyar címe Vonzások lett.

Bryan Fuller sorozata befordult a célegyenesbe, ez már az utolsó előtti epizód. Will ijesztően közel kerül Hannibal leleplezéséhez, különösen azért, mert a múltkori, rémálomba illő finálé után kórházba kerül, ahol rájönnek, hogy a hallucinációkat és az időkiesést elsősorban betegség okozta. Hannibalnak így fel kell gyorsítania tervét, amit eddig gondosan kiélvezett, és az epizód végén minden készen áll, hogy az alkotók legközelebb emlékezetesen zárhassák le a történetfolyam első szakaszát.

Tegnap este lezárult a III. Olvasói Hét. Megint sikerült még a legminimálisabb csúszást is mellékelni, percre pontosan mind a 21 írás kikerült a blogra. A posztok olvasottsága elég nagy volt, legtöbben a Hullajó!-ra voltatok kíváncsiak, a Facebook-adatok alapján mindenképpen. Az érkezett visszajelzések is pozitívak voltak, vagyis harmadszorra is sikeresnek könyvelhetjük el a projektet.

Köszi minden beküldőnek és olvasónak!

Kérte: Power

„ Olyan korban nőtt meg az élettartamunk, ami nem alkalmas az életre. ”

Ahogy a középkor alkonyán beköszöntött a felvilágosodás, és szépen fokozatosan a logikus gondolkodás, és a természettudományok iránti tisztelet teret hódított, úgy lett egyre nagyobb az Istenben, a felsőbb hatalomban kételkedők száma. Kezdetben a hitetlenség súlyos bűnnek számított, de egy idő után az egyház háttérbe szorult a világi hatalmak mellett, így az emberek nyugodtan kimondhatják, hogy mit is gondolnak Mennyországról, Pokolról, Istenről, és Ördögről. A tudományosan nem bizonyított elemek tökéletes megoldást kínálnak arra, hogy a józan ésszel felfoghatatlan jelenségeket megmagyarázzuk, és ezáltal saját lelkünket is megnyugtassuk. De ugyanakkor szüntelenül ott van a logika is, ami nehezíti a hitet a felsőbb hatalomban. Valóban hinni kell egy több ezeréves könyvnek, ami lehet, hogy nem több mesék egyszerű gyűjteményénél? Richard Schenkman és Jerome Bixby szerint nem kell, ahogy azt kifejtik Az őslakó című filmjükben is. Avagy egy szobában a történelemmel.

Kérte: Bagaj

„ Inkább legyek király egy este erejéig, mint balek egy életen át. ”

Hol húzódik a határ a kitartás és az őrület között? Meddig lehet elmenni, hogyha az ember sikerre áhítozik? Szabad-e engedni a megszállottságnak? Amikor elküldenek egy Majd értesítjük-mondat kíséretében álmaid munkahelyéről, tudsz-e tisztán gondolkodni? Előre látod-e a jövőt, tetteid következményét? Tudsz taktikázni? Ha te nem is, Rupert Pupkin igen.

Kérte: Frog

„ Te fogod megölni az anyámat? ”

Eme kétéves alkotás, ami hozzánk csupán ezen esztendő elején csusszant be, két okból lehet igazán érdekes. Az egyik az, hogy Matthew McConaugheyt egy tőle teljesen idegen szerepben láthatjuk, a másik pedig a rendező, William Friedkin neve. Utóbbi nem kisebb alapművet tett le korábban az asztalra, mint Az ördögűzőt, ami vitathatatlanul az egyik legjobb horror. Kérdés, hogy évtizedek múltán is megvan-e még az akkori energia, illetve, hogy Tracy Letts darabja megfelelő alapanyag-e egy mozgóképes produkcióhoz. Egy biztos: Nem McConaughey teljesítményén múlik az összkép értéke.

Kérte: Bruse

 „ - Láttál már holttestet?

   - Csak a sajátomat. ”

Honnan jöttünk, hová tartunk, van-e jövőnk, volt-e múltunk, jó-e Isten, létezik-e tiszta boldogság? Hosszú-hosszú, sok tagmondatból álló kérdés, ami nyelvtanilag talán nem is helyes, de mégis ez a gondolatmenet foglalkoztat mindannyiunkat. Az értelmesebbeket gyakrabban, de néha még az egészen ostobákat is. Mike Leigh a kudarcot vallott emberi élet képe mellé ellentmondásosan beállítva taglalja ezen problémákat. Avagy Lupin professzor kontra Isten...

Kérte: Swarm

„ Nem akarok olyan csoporthoz tartozni, ami elfogadna tagjának. ”

Ha van olyan tere a filmtörténelemnek, ahol akad pótolnivalóm, hát akkor az Woody Allen életműve. Egészen eddig eléggé elkerültek az egyik legnagyobbra tartott színész-rendező munkái, bár az okokat én magam sem értem igazán. Ezidáig csupán a két évvel ezelőtti Éjfélkor Párizsban című remekműhöz volt szerencsém, ám eljött az ideje, hogy pótoljam Allen talán legnagyobbra tartott munkáját, az önmagából kiforgatott, de mégis életszerű szerelmi történetet, az Annie Hallt.

Kérte: navigations

„ Mind ki fognak nevetni. ”

Stephen King látnok. Habár az iskolai ámokfutások Amerikában ma már szinte heti programnak számítanak, régebben nem igazán lehetett hallani hasonló esetekről. Az első komolyabb incidens 1979-ben történt, de tény, hogy az iskolai lövöldözések legszörnyűbb példája a '99-es Columbine-i mészárlás. King már első komolyabb regénye, a Carrie írásakor érezte a generációról generációra egyre agresszívabbá és kontrollálhatatlanabbá váló fiatalok okozta problémát. Viccesnek szánt diákcsínyek egy gyakorlatilag találomra kiközösített gyerek ellen, aki legtöbbször nem tehet mást, minthogy kivárja a tanévek leteltét, hogy aztán új életet kezdhessen. Emellett ott vannak az agresszívak, a társaikon diktátorként uralkodni akaró, dühkezelési problémákkal küzdő vadbarmok, akik nap, mint nap megkeserítik a többiek életét. Mindkét diákfajta potenciálist veszélyt jelent. Mert mi történik akkor, hogyha a bántalmazott, vagy éppen a túlságosan is erőszakos gyerek kezébe gyilkos eszköz kerül? A válasz a tragédia, a káosz. A fegyver lehet puska, pisztoly, gépfegyver,... vagy telekinézis.