Egy csapat menekülő, jajveszékelő tini, akiket a káosz és a halál hírnökeként érkező gyilkos konyhakéssel, láncfűrésszel, vagy akár kameraállvánnyal felszerelkezve üldöz, és nem nyugszik addig, amíg mindannyiukat ki nem végzi. Folyik a vér, az értelmetlen halálok súlya vasgolyóként nehezedik a nézőre. És mégis megfogja nézni az adott slashert még vagy kétszázszor élete során, és hasonló lelkesedéssel fog viseltetni a műfaj többi jelesebb képviselője iránt is. De vajon, miért? Miért szórakoztat el minket az, hogy másfél-két órán keresztül látszólag értelmetlen gyilkolást nézzünk? A válasz két részből áll. Az egyszerűbben megfejthető tételmondat: Hogyha egy slasher jó, akkor a benne látott gyilkosságok nem értelmetlenek, csupán a készítők alaposan elrejtik a szem elől, és vérben fürdetik a lényeget, hogy nehezebb legyen észrevenni. A másik ok, viszont jóval összetettebb, és jó adag tehetség kell megfelelő kivitelezéséhez. Ez az elem pedig nem más, mint a slasher-filmek alapköve, a sorozatgyilkos. Nem véletlen, hogy az egész filmtörténelemben csupán maroknyi emlékezetes tinivérontó akad. Az ok nem más, mint az, hogy egy valóban karakteres, igazán maradandó gyilkost létrehozni piszkosul nehéz. Természetesen ez a külső tulajdonságokra is áll, de sokkal inkább lényeges a nézőre gyakorolt hatás. Egy slasher csak akkor válhat maradandó alkotássá, hogyha a gyilkos vonzalmat ébreszt bennünk saját irányába, és ha tényleg tökéletes a karakter, akkor nem csak félni fogunk tőle, hanem istenként tisztelni.

Szinte már minőségi vígjáték-szintű szórakozást nyújtott számomra az interneten fellelhető, a Tűzgyűrűvel kapcsolatos csalódott hangvételű kritikák, és megjegyzések olvasása. Rendszerint az a sügérek legnagyobb problémája, hogy a film történetének emberi, lélektani oldala nincs jól kidolgozva, és csak egy üres látványmozi lett végül a nagy várakozásokat gerjesztő produkcióból... HAHÓ! Ez egy popcornmozi, amiben hatalmas szörnyek és két kilométer magas óriásrobotok pofozzák egymást! Tényleg ettől várták az emberek a megváltást? Aki azt hitte, hogy gondolkodásmódjára, és életszemléletére sorsfordító hatással lesz a Tűzgyűrű, nem pedig csak gigantikus bunyókat fog látni, csak azért, mert egy neves direktor tartotta kezében a gyeplőt, az meg is érdemli a csalódást. A gond csak az, hogy maga Guillermo del Toro rendező is az előbb leírt csoporthoz tartozik.

Sosem voltam komolyabban oda Tim Burtonért. Természetesen elismerem, hogy tehetséges rendező, és talán a legegyedibb stílussal alkotó művész a mozgóképek világában, ám ettől függetlenül nem vonzottak be furcsa módszerei, a mindig kissé meseszerű, fantáziavilág-atmoszférájú elbeszélésmódja. Leginkább stop-motion produkciói, a Frankenweenie, és a Karácsonyi lidércnyomás fogtak meg. Nem konkretizálható erők hatására kerítettem sort mindössze néhány órával jelen írás publikálása előtt Az Álmosvölgy legendája című filmre, hiszen a mű címével már számtalanszor találkoztam, tudtam, hogy összességében elismert alkotás, és amúgy is volt egy szabad délelőttöm. Miért ne?

Sam Raimi 1981-es, azóta kultuszstátuszba emelkedett horrorfilmje, a Gonosz halott sem kerülhette el a sorsát, idén bemutatták a produkció remake-jét. Bizonyos szempontból azonban más ez a film, mint a többi, az utóbbi években bemutatott horrorfeldolgozás. Ezúttal nem csak és kizárólag a stúdió pénzéhségéről van szó, ugyanis az eredeti produkció alkotói, Sam Raimi rendező, és Bruce Campbell főszereplő producerként végig egyengették a film útját. Érdemes megemlíteni, hogy már 1987-ben is újragondolták, akkor még a fenti felállásban, az alaptörténetet, ez lett a Gonosz halott 2., amiről egy későbbi bejegyzésben lesz még szó. Az 1981-es produkció újrateremtőjének Fede Alvarezt nézték ki, aki ezzel első nagyjátékfilmjét rendezhette. Az új Gonosz halott azonban nem jó sok mindenre, maximum arra, hogy végre feléleszthessem ezt a fél éve pihenő rovatot. Na, nem mintha az eredeti... Na, inkább lássuk részleteiben a dolgot!

„ Eggyel kevesebb ember lett a Földön, aki emlékszik a nevünkre. ”

Fisher Stevens első komolyabb nagyjátékfilmje szinte már stílusosan sikkadt el a tavalyi felhozatal blockbusterei között, a nyugdíjas gengszterek viszontagságaira szinte senki sem figyelt oda. Pedig kellett volna, hiszen Al Pacinoék jutalomjátéka nem csak üresfejű pénzlehúzás. A klasszikus gengszterfilmek modernizált hangulatát keverik az alkotók laza humorral, csipetnyi drámával, és némi jóízű filozofálgatással.

Spring Breakers ( 2012 )

Amióta megnéztem a filmet, kínzón és ezidáig megfejtetlenül kavarog bennem a gondolat: Milyen megfontolásból készítette el Harmony Korine a Spring Breakerst? Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy időről-időre miért kerül elő egy-egy olyan filmes, aki küldetésének tartja, hogy a nézők idejéből fölöslegesen raboljon el másfél-két órát. Meg kell hagyni, hogy esetünkben a direktor, aki egyben a forgatókönyvíró is, legalább stílusosan csinálja a dolgait, és már-már szinte mesterien bassza át a nézőket a palánkon. Egy teljes mértékben buta, klisés, és hatásvadász történetet néhány jól elhelyezett mondattal és egy-két hangeffekttel sikerül annyira túlmisztifikálnia, hogy néha szinte már elhisszük, hogy jó filmet nézünk. A forgatókönyv mesterien csűrt-csavart mondatai, a baljós jelként értelmezhető, rendszeresen hallható kakasfelhúzások és pisztolydörrenések valóban hangulatot teremtenek. A probléma az, hogy normális forgatókönyv kéne az ügyes rendezői megoldások és a tényleg rendkívül megvezető szövegkönyv mellé. Csakhogy a Spring Breakersnek gyakorlatilag nincsen cselekménye. Két oldalban hiánytalanul összefoglalható, ezer sebből vérző szkript ez. A tavaszi szünet értelmezhetetlen, túlmisztifikált allegóriája hamar idegesítővé válik, a finálé, amiben kettő fürdőruhás csaj, életükben először használva éles fegyvert, halomra lövi a bandaháborúk közepette felnevelkedett gengszterek tömegét, annyira valószínűtlen, hogy már pofátlannak hat. Mindemellett jelen van a rendszeres időhúzás, az unalmas bulijelenetek, amik alatt végig el kell viselnünk a fiatal generáció himnuszaként dübörgő, gusztustalan, és igénytelen gépzenék áradatát. A score csúcspontja pedig nem más, mint egy Britney Spears-dal. Igen, Korine valóban azt akarja, hogy egy nulla tartalommal, és úgy szintén zéró hangulattal rendelkező pop-szemét hatására gondoljuk át az életünket. Egyvalamit azonban meg kell hagyni, a produkció egyetlen igazán komoly, és valódi, nem tettetett pozitívumát: James Franco zseniális! Ez az ember talán élete alakítását hozza, attól függetlenül, hogy fingom sincs, miért adja a nevét egy ilyen egyetemes szeméthez. Az alkotók kihasználták marketingforrásként, hogy a film főhősei az egész játékidő alatt fürdőruhában flangáló lányok. De őszintén, kinek vonzó ez, amikor a négy csaj egyike Selena Gomez, másikuk pedig a elefántfejű Rachel Korine ( Korine, de ismerős... ). Oké Vanessa Hudgens és Ashley Benson tényleg szépek, de rég rossz, hogyha egy-két főszereplőnő testi adottságai képezik a kettő pozitívum egyikét. Természetesen nem akarok megfeledkezni az erkölcsi üzenetről sem, ami, várjunk csak, előbb még itt volt a ny... jah, megvan: Amerikai tinilányként a tavaszi szünetben ne rabolj ki boltokat, és ne keveredj bandaháborúba! Na, ne szórakozzunk már!

A Pixar 1995 óta működik, első filmjük a klasszikusként számon tartott Toy Story volt, de a későbbiek során is olyan remekműveket szállítottak, mint a Wall-E, a L'ecsó, a Fel!, vagy az Egy bogár élete. Három évvel ezelőtt bemutatták a Toy Story harmadik részét, ami egészen zseniálisra sikeredett, így mindenki bizakodó volt, amikor a Verdák 2. képében ismét folytatás érkezett. A végeredmény azonban csalódást okozott, én személy szerint végig sem néztem Villám McQueen-ék második kalandját. A tavalyi Merida, a bátor nem volt rossz, azonban a Pixar védjegyeként funkcionáló egyediség és kreativitás teljesen hiányzott belőle, helyette a Mackótestvér és A rettenthetetlen lebutított keverékét kaptuk. Idén ismét egy újrázást táblázott be a stúdió, ráadásul egyik legemlékezetesebb munkájuk, a Szörny Rt. előzményfilmjét.

A Plan B sarokban Brad Pitt izzadt, míg az Appian Way oldalán Leonardo DiCaprio szállt harcba. Az ádáz ütközet után végül Pitt cége aratott győzelmet, így sikerült megvásárolniuk Max Brooks ál-dokumentarista regényének megfilmesítési jogait. Minden idők legköltségesebb horrorfilmjének készítése azonban korántsem zajlott zökkenőmentesen. Először is: Számos író keze között megfordult a forgatókönyv, mire összeállt az elfogadható verzió. Ezt követően a forgatás budapesti állomásán a terrorelhárítás vizsgálatai blokkolták a munkát, ráadásul később az összes nálunk forgatott jelenetet kivágták a filmből. Ebből pedig következett a több hónapos pót-forgatás. Ezek az incidensek bőven elég indokot szolgáltattak az aggódásra. Hál' Istennek, alaptalanul.

Régen volt már, amikor a holtak először támadtak fel, hogy önmagunk torz másaiként rontsanak a haldokló világ túlélőire. Konkretizáljuk a régent mondjuk 1968-ban, hiszen George A. Romero ekkor vitte vászonra Az élőhalottak éjszakáját. Tény és való, hogy korábban is akadtak már zombis produkciók, de ez az a mű, ami egészen napjainkig meghatározza a zombiapokalipszist bemutató filmeket, és megkerülhetetlen alapját képezi a műfaj keretein belül megszülető produkcióknak. Számos élőholtas alkotás látott napvilágot az elmúlt évtizedekben. Akadt köztük nagyon jó, és vállalhatatlanul szar is. Hamarosan Marc Forster igyekszik, előreláthatólag valamelyest új szemléletmóddal, maradandót alkotni a Z világháborúval. Addig is lássuk a zombiműfaj eddigi legnagyobb dobásait!

A lista természetesen csak az én véleményemet tükrözi.

Mint a gyorsvonat, úgy robogott el ez a tizenkét hét ( a negyedik rész ugye csak egy kis szösszenet volt ), befejeződött a Hannibal első évada. Az alkotók ügyes történetvezetéssel állították össze a körülményeket a tökéletesen feszült fináléhoz. Will és Hannibal harca vérgőzös háborúvá terebélyesedik, az álarcok lekerülnek, a titokra fény derül. A kérdés csak annyi, hogy akad-e támogatója a megerősítetten labilis Willnek. Persze, Dr. Lecteren kívül, aki mindent megtesz azért, hogy "megmentse" a főhőst.