A nyuszi baszhatja - Blöff (2000)

2017. február 02. - Sparrow

A legnagyobb filmművészek körében sem általános szokás mesterművel kezdeni a pályafutást, viszont Guy Ritchienek sikerült a manőver. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső eszméletlen jól sikerült. Megmutatta, hogy komoly bűnügyi témákról is lehet lazán, de nem parodisztikusan beszélni, és Tarantino után szabadon iskolapéldát prezentált a csavaros szövegkönyv vezette cselekménytípusból. Két évvel később már hozta is második nagyjátékfilmjét. A Blöff, ha ez lehetséges, még az előző alkotásnál is kifinomultabb, érettebb stílusban beszél az előző Ritchie-mű által tárgyaltakhoz hasonló, de azért kicsit mégis más témákról.

snatch_1.jpg

A négyujjúnak csúfolt Franky (Benicio Del Toro) Antwerpenben jár, és ha már ott van, meglovasít egy méretes, és tetemes vagyont érő gyémántot. A férfi néhány napig Londonban időzik, mielőtt továbbutazna New Yorkba, ahol várja már a jó öreg Avi (Dennis Farina). A gond csak az, hogy a gyémánt angliai tartózkodásának híre a hírhedt Penge Boris, azaz a golyóálló Boris (Rade Serbedzija) fülébe jut, aki, kihasználva Franky szerencsejáték-függőségét, tőrbe csalja a férfit, miközben felbérel három piti tolvajt a kő meglovasítására. Mindezen események eredményeképpen sikerül egy kicsit összerondítani a helyi gengsztervezér, a kegyetlen szadista Bunkó (Alan Ford) fogadóirodáját. A férfi éppen viszontagságos illegális bokszmeccset igyekszik nyélbe ütni a nála jóval kevesebb alvilági presztízzsel rendelkező bokszmenedszerrel, a Törökkel (Jason Statham), így különösen érzékenyen fogadja a dolgot. Nem is csoda, hiszen a várva várt, sok bundapénzt hozó mérkőzés egyik résztvevője váratlanul kidőlt a csatasorból, helyére pedig a Török vészmegoldásként a helyi cigány tábor fenegyerekét, az öntörvényű Mickeyt (Brad Pitt) állította be. 

Az bizony valóban meglehetősen ritka, hogy egy szűz teherbe essen. Ez tény és való, el kell ismernünk. Amikor tehát Guy Ritchie mesterműve már egyik legelső jelenetében hosszas és érdekes magyarázatot szolgáltat arra vonatkozólag, hogy a katolikus vallás létrejötte miért is tulajdonítható egy egyszerű félrefordításnak, máris érezhetjük, hogy ebben a filmben az égvilágon semmi sem biztos. Ritchie megint egy veszélyes világot mutat be - fókuszában ismét Londonnal, de egy kicsit azért ki is tekintve -, ami olyan ingatag lábakon áll, annyira meghökkentően átgondolatlan szervezésen alapul, hogy még eleddig megőrzött fennállására is amolyan csodaként tekinthetünk. A cselekményben fontos kulcs-, vagy legalábbis minimum epizódszerepeket töltenek be a félreértések, a tévedések, a hazugságok. Vagyis mondjuk ki, címéhez híven a blöff fogalomköre és a hozzá kapcsolható asszociációk tartják össze a filmet.

snatch2.jpg

Ahogy A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, úgy a Blöff is sokat ad az emberi ostobaságra, vagy jelen esetben inkább az átgondolatlan lépésekre és az ebből fakadó bonyodalmakra, a konfliktusgeneráló félreértések jó része azonban a forgatókönyv által zseniálisan komponált kultúraközi kommunikációból eredeztethető. Az előző filmben egy szűkebb szociális tér viszontagságait követhettük nyomon, ezúttal viszont megnézhetjük, hogy a londoni alvilág fókusza körül csoportosuló közösségek miként próbálják megértetni egymással szándékaikat. Eme vonulat legszebb eleme kétségtelenül a cigányok különleges dialektusa, amiből Török és társa alig tudják kisilabizálni a lényeget, de mégis kénytelenek együtt működni Mickeyvel, ha heregolyóik birtoklási jogának megőrzésével akarnak kikeveredni az alapos gebaszból. Emellett persze a londoni feketék és zsidók is, sőt, még a magukat haszonszerzés céljából zsidónak hazudó arcok is megjelennek, ráadásul New York képviselete is tiszteletét teszi, és jelen van az orosz vonal is, hogy ezáltal a multikulturális kavalkád abszolút teljessé váljon.

Hiszen Ritchie újfent bizonyítja, hogy kiválóan tud karaktereket írni. Figurái ábrázolásmódja érdekes, élvezetes és rendkívül változatos, ami elsősorban megint csak azért nagy szó, mert a történet kifejezetten sok figurát mozgat. A Török, mint amolyan főhős, egyszerre szimpatikusan laza és viszonylag reális, miközben társa, a seggbuta Tommy inkább a vicces feszültséget képviseli. Bunkó valóban félelmetesen pszichopata, a hírhedt penge Boris képében pedig az alvilági sztereotípiák kifigurázása jelenik meg, amikor a fickó mégsem bizonyul annyira sebezhetetlennek. Igazán emlékezetes továbbá Golyófogú Tony Vinnie Jones hihetetlenül szórakoztató megformálásában, és persze a Brad Pitt fantasztikus alakításában parádézó, mondanivalóját katyvaszos rébuszokban daráló, vasöklű Mickey is megér egy misét.

És Ritchie karakterei ráadásul nem csak jól vannak megírva, hanem még a történet sodrásában is kiválóan mozognak, az író-rendező vezérfonalát követve. A Blöff egyszerre mutatja be az illegális ökölvívás és szerencsejáték mikrokozmoszát, valamint a gyémántrablás köré szerveződő, nagyobb ívű, szövevényesebb bűnügyi szálat. A két vonulat végig halvány kapcsolatban áll egymással, így alkotva rendkívül élvezetes egészt. A játékidő derekán például érkezik egy montázs, amelyben főszereplőink három kis csoportja a több fronton érkező, zseniális szerencsétlenségnek köszönhetően alkot nem kis káoszt, és ennek keretei között mindenki keresztbe tesz mindenkinek, pedig alapvetően csak annyi a gond, hogy a Török tejet szeretne inni.

snatch3.JPG

És ha már itt tartunk, mindenképpen meg kell jegyezni, hogy Guy Ritchie élete talán legnagyszerűbb szövegkönyvét írta meg ehhez a filmhez. Alig telhet el jelenet idézni való mondatok elhangzása nélkül. A rafináltság, az intelligens gorombaság és a merész humor szentháromsága alkot feledhetetlen epizódokat, nyilván a nagyszerű figurák és színészek tolmácsolása által teljessé válva. Az író-rendező persze azt is tudja, hogy a szövegeknek a történet szerves részeit kell képezniük, nem jó, ha csak úgy lógnak a levegőben, így lépten-nyomon áthallásba helyezi párbeszédeit és monológjait a cselekmény tényleges történéseivel. Így figyelhetjük, hogy a cserkészés közben éppen ki tölti be a vadászkutya és ki a menekülő nyuszi szerepét, valamint megtippelhetjük, hogy végül ki lesz az, aki hat szeletbe vágva az emberi húst rekordgyorsasággal fogyasztó disznók elé kerül. Mindeközben pedig a kézről kézre járó gyémánt szinte már röhög a rátermettséget kriminális mértékben nélkülöző alkalmi tulajdonosai előbb-utóbb végzetes botladozásain.

A legkomolyabb változás A Ravasz...-hoz képest a fényképezés színhasználatában keresendő. Amíg Ritchie első filmjében a szürreálisabb ábrázolásmód és a tetemes szépiaáthallás dominált, addig a Blöff jóval reálisabb, hétköznapibb színekkel dolgozik. Lehet, hogy az összkép megjelenése így kevésbé különleges, viszont kétségtelenül emberközelibbnek is mondható. Hát ugye, erre szokás rávágni azt, hogy valamit valamiért.

Rendezésében Ritchie ezúttal is a laza rock 'n' roll stílus előnyben részesítését tűzi ki célul, és ezt a szándékot elképesztően dinamikus, erőteljes, rendszerint ügyes operatőri és vágási manőverezgetésekkel színesített jelenetek dicsérik eredményképpen. Enyhén karcos, magas húzásfaktorral operáló zenei aláfestések teszik gördülékenyebbé az élményt, miközben a finálé felé haladva egyre zúzósabb képeket csodálhatunk. Ritchie nagyívű bokszmérkőzése a produkció végén valamilyen egészen furcsa módon egyszerre rugaszkodik el a földtől, miközben mégis megőrzi durva valódiságát, az ütések ugyanis fájnak még a nézőnek is, viszont a rendkívül frappáns direktori trükközgetésnek és a mérhetetlen egyediségnek hála néha olyan érzésünk lehet, mintha egy, a miénktől eltérő törvények szerint működő világba nyernénk betekintést.

Ebben a megkapó kontextusban építi fel Guy Ritchie nagyszerűen szövevényes, végig tudatos és izgalmas cselekményét, amiben semmi sem biztos, és azt, hogy ki éli meg a stáblistát, és kinél köt ki végül a hőn áhított gyémánt - ami még mindig hasát fogva röhög a balga barmokon -, azt talán még az isten sem tudja, ami nem is csoda, hiszen London bűnös negyedeit már megint olyan vastag mocsok takarja, ami alá onnan a magasból nemigen lehet belátni. 10/10

 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://movietank.blog.hu/api/trackback/id/tr3412169458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Harley 2017.02.04. 17:43:42

Megjegyezném míg az eredeti angol szöveg a Ravasz az Agy ..... stb filmen is nagyszerű ,a magyar szinkron viszont zseniális , a szereplők hangjának kiválasztásával meg telitalálat!
Mind a két film a kedvenceim közé tartozik , sosem fogom megunni őket !