Vannak esetek, amikor jobb a másik irányba fordulni. Hiszen csak emberek vagyunk, egyszerű lények, akiknek kevés idejük van ezen a Földön, és azt a néhány évtizedet érthetően és jogosan próbáljuk lehetőségeinkhez képest nyugodt és boldog atmoszférában eltölteni. Nem jó a rossz dolgokat figyelni, mások szenvedésébe gondolatban és emocionálisan belehelyezkedni. Fejünket hát enyhe bűntudat kíséretében lehajtjuk és tovább sétálunk, lépteinket fokozatosan felgyorsítva, hogy minél kevesebben vegyék észre azt, amit csinálunk. Hogy menekülünk. Mert ezt nem akarjuk nézni.
Vannak dolgok, amiket nem akarunk látni. Persze a Netflix szezonindító showja nem tartozik ezek közé, hiszen miután a Lemony Snicket-féle A balszerencse áradása Jim Carrey főszereplésével készült mozis feldolgozása nemigen ásta be magát a köztudat mélyébe, szükség volt egy erőteljesebb adaptációra, és bizony napjaink sorozatok szempontjából nézve legmegbízhatóbb szolgáltatója ezúttal sem okozott csalódást. És habár a narrátor, a búskomor Lemony Snicket epizódról epizódra kérve kérlel bennünket, hogy tekintetünket a másik irányba fordítva óvjuk meg magunkat a megárvult Baudelaire-testvérek sanyarú sorsának megismerésétől, mi - természetesen - újra és újra szófogadatlanul reagálunk és jó eséllyel egy húzásra daráljuk be ezt a remek évadot.
Lemony Snicket (Patrick Warburton) lélektani egyensúlyában maradandó károkat okozott a Baudelaire-gyerekek megrázó története, amit most, szomorú kötelességének eleget téve mégis meg kell osztania velünk. A testvérek hárman voltak. Violet (Malina Weissman) fiatal kora ellenére igazi feltaláló, gyakorlatias gondolkodásának minősége a felnőtt társadalom nagy részét kenterbe veri. Öccse, Klaus (Louis Haynes) látóköre gyereklétére, meg amúgy is hihetetlenül széles, úgy falja a könyveket, mint más a chipset. Babakorú kishúguk, Sunny (Presley Smith) pedig saját, gügyögő nyelvén mond cinikus véleményt a világról, miközben felfoghatatlanul strapabíró fogsorával szinte bármit képes miszlikbe aprítani. A maguk módján tehát mindhárman zsenik, csodagyerekek, akik boldogan és jó módban élnek szüleikkel... egészen addig, amíg a házukat porig égető tűzvész romba dönti, jóformán semmissé teszi addigi életüket. A megárvult testvéreket a hagyatéki eljárást felgöngyölítő, együgyű banki dolgozó, Mr. Poe (K. Todd Freeman) indítja el, természetesen akaratán kívül, az eljövendő borús napok útján. A baljós köhögőrohamoktól sújtott férfi új gyámjuk felügyelete alá helyezi főhőseinket. A gyerekek még soha életükben nem hallottak a távoli rokonról, Olaf grófról (Neil Patrick Harris), aki az első pillanattól kezdve csupán az árvák elképesztő örökségének megszerzése érdekében játssza el a gondoskodó pótapát.
A Netflix legújabb alkotása újfent bebizonyítja, hogy a neves online műsorszolgáltató által produkált történetek a jelenlegi tudásunk szerint értelmezett közel legtökéletesebb narratív színvonalon mesélik el a szereplők viszontagságait. A nyolc epizódból álló első szezon négy darab, egyenként kettő-kettő epizóddal dolgozó fejezetben prezentálja a Baudelaire-árvákat sújtó balszerencse kegyetlen áradását. Olaf gróf kezdeti ármánykodása után a hüllőkutató Monty bácsihoz (Aasif Mandvi) és a hihetetlenül halálos viperához kerülnek, majd érkezik a pánikbeteg Josephine néni (Alfre Woodard), végül pedig a magát egyszerűen csak Úr-nak nevező férfi (Don Johnson) vezetése alatt működő, hipnózis általi meghajtással működő bányát kell túlélniük.
Szegény Lemony Snicket pedig már az első pillanattól kezdve könyörög nekünk, hogy ne nézzük tovább ezt a borzalmat. Snicket karaktere valóban létezik a történet világában, viszont időben kimozdul a főszereplőkhöz képest, hiszen az események lecsengése után, a nem túl távoli jövőben beszélve tárja elénk az okokat és a folyamatok mibenlétét. Persze mindeközben rendszeresen megjelenik a színen, a karakterek számára láthatatlan kísértetként, folyamatosan előrevetítve a balsors közelgő újabb csapásait. Patrick Warburton rendkívül szórakoztató és hiteles alakításában Lemony Snicket egyszerre tart stílusosan előadott szómagyarázatokkal tűzdelt irodalmi gyorstalpalót, miközben élvezetesen és hangulatosan festi alá az eseményeket. Habár nem ő a történet tényleges szenvedő alanya, a sorozat egyik legfontosabb érdekességének keretei között mégis sajnáljuk, jobban, mint bárki mást. Mert egyelőre meg nem fejtett okokból kifolyólag elkerülhetetlen kötelességének érzi, hogy elmesélje mindazt, ami történt, holott ez szüntelen és óriási fájdalmat okoz neki.
Lemony Snicket főhősei gyerekek. Ahogy már említettem, igazi csodagyermekek, az élet legtöbb területén találékonyabbak és tehetségesebb, mint a legtöbb felnőtt. A produkció alapkonfliktusának legfőbb esszenciája a béklyó, ami mégis radikálisan lekorlátozza cselekvési képességeiket, hiszen fiatalságukból fakadóan nemigen képesek komolyan vetetni magukat környezetükkel. Az összességében is rendkívül szatirikus A Series of Unfortunate Events eme vonulatában is reflektál a világban fellelhető számtalan igazságtalan ellentmondásra. Hiába élnek köztünk nagy koponyák, akik megoldhatnák a problémákat, ha nemes egyszerűséggel ellehetetlenítjük őket küldetésük beteljesítésétől. Olaf gróf újra és újra feltűnik, rendszerint elképesztően átlátszó jelmezekben, pocsék színészi alakítással parádéztatva saját szánalmasságát, és mégis, nincs senki, aki felismerné őt, csak a gyerekek, de nekik senki sem hisz. Így sodródnak fiatal hőseink csöbörből vödörbe, galibából galibába, a vak és fejét homokba dugó - elszórt információk alapján modern, 21. századi - társadalom rátermettségbeli hiányosságainak köszönhetően reménytelenül.
Az ostoba többség és a meg nem értett, elhallgattatni próbált, zseniális kisebbség áll szemben, ám a széria egyik jelentős stílusteremtő eleme a látszólag indokolatlan, mégis rendkívül hatásosan érvényesülő tiszteletet teszi meg fókuszpontjául. Habár az árvák okosabbak mindenki másnál, nem szűnnek meg gyerekek, ilyen módon kifejezetten ártatlanok maradni. Azért kifejezetten szimpatikusak, mert az őket érő súlyos csapások és aljasságok ellenére sincs bennük harag vagy gyűlölet. Egyszerűen csak legjobb tudásuk szerint igyekeznek túlélni a balszerencse áradását, persze úgy, hogy mindeközben senkinek se ártsanak. Furcsa módon még a megátalkodott Olaf grófhoz is leginkább csak félelemmel, tartással viszonyulnak, mindenáron megakarnak menekülni tőle, de az ennél komolyabb, radikálisan megvető érzelmekbe nem fektetnek energiát.
Mindeközben különleges, ennek megfelelően rendkívül érdekes és megkapóan ábrázolt testvéri kötelék is él köztük, ami a cselekmény folyásával még fejlődni is képes. Sokáig kifejezetten furcsa, hogy Violet és Klaus inkább amolyan kollegiális viszonynak megfelelő személyközi kapcsolatot ápolnak egymással, de az évadfinálé felé haladva megjelennek az egyszerűbb, meghatóbb gyermeki érzelmek is, amelyek kifejezetten erőteljes koronát illesztenek a karakterábrázolási vonal kobakjára. Persze a hatáshoz szükség van a valóban lélegzetelállító gyerekszínészi produktumokra is. A Netflix a Stranger Things után megint bizonyítja, hogy ilyen téren is lehet rá számítani. Malina Weissman nevét kell leginkább kiemelni, a mindössze tizenhárom esztendős színésznő ugyanis, élete első főszerepében tapasztalt, felnőtt színésznők egészen hosszú sorát szégyeníti meg kiemelkedően érett, sokrétű eszköztárral dolgozó teljesítményével, amelynek minden egyes mozzanatát öröm nézni. Louis Haynes helyenként hajlamos idegesítővé válni, de kategóriáján belül ő is kifejezetten erőteljes helytállást mutat be.
A Series of Unfortunate Events alapvetően családi dráma, ami cselekményvezetését tekintve kalandfilmes műfaji jegyekkel meséli el történetét, hangulatában és szövegezésében viszont kifejezetten vígjátéki hatást generál. A vígjátékot persze most a szó szatírára utaló minőségében kell értelmeznünk. Ugyanis minden a forgatókönyv. A pazarul megírt párbeszédek, na meg ugye a narráció pont azért válnak hihetetlenül stílusossá és emlékezetessé, mert megszegnek minden szabályt, ami a történetek nagy átlagában szigorúan érvényes a szkriptekre. A szövegezés rendszeresen él az ismétlés varázslatos parádéztatásával, miközben a választékosan megfogalmazott helyzetértelmezések levezetése enyhén elvont fogalmak bevezetése által zajlik, rendszerint túlmagyarázva a részleteket, lépten-nyomon semmibe véve Grice mennyiségmaximáját. Olyan jelenségekről van szó, amelyeket más mozgóképek meggondolatlanságból, hibaként követnek el, előidézve a vontatottság, a túlnyújtottság, az unalom és a nézői érdektelenség problematikáját. Ezúttal azonban mindez szándékos, és jól megtervezett koncepciót jár körbe, ezzel téve igencsak stílusossá és nem mellesleg kifejezetten humorossá az összképet.
Ez egy olyan sorozat, ami szatirikus keretei között, irónián alapuló karakter- és történetvezetésében, lépten-nyomon ízléses szarkazmussal parodizálja a világot, mindazt, ami rossz, káros, ennek megfelelően javítandó a globális emberi társadalomban. Gőg, kapzsiság, aljasság, haszonelvűség, a gyermekek biztonsága és jövője felé tanúsított közönyösség és persze a mérhetetlen, kriminális ostobaság. Ezek mind boncasztalra kerülnek a nyolcrészes etap során.
Megfoghatatlan, így jóformán megfogalmazhatatlan, hogy miért, de eme mélyreható tartalmi töltethez tökéletesen illeszkedik a mű kifejezetten érdekes, meseszerű, színes-szagos, érdekes, enyhén irreális formákkal manőverező látványvilága. A helyszínrajzok fizikai alakzatok és színvilág tekintetében is remekül festik alá a különböző karakterek lelkületét. Van itt ám szimbolizmus is bőven. Lehetetlen nem felröhögni, amikor Olaf gróf első feltűnése előtt a sátáni varjú elkapja a szép kis cinkét, ezzel vetítve előre gyerekhőseink sanyarú jövőjét. Persze a főgenya háza rozoga, de összedőlni nem akaró, baljósan sötét épület, ami kárhozott foltként ül a kellemes atmoszférájú kertváros profilján. Monty bácsi tekintélyes méretű házának kertjében a meleg színek dolgoznak, ezek övezik a hüllőformájú bokrok stílusos alaprajzi kontextusát, a szellőtől is rettegő Josephine néni otthona pedig természetesen egy életveszélyes sziklaorom szélén csücsül, közeli bukása sejthető. Színtiszta iróniáról van szó ezúttal is, hiszen a nő irracionális félelmei egész sora ellen megtette az óvintézkedéseket, miközben nem vette észre a gyakorlatilag egyetlen valós veszélyt, ami saját házának elavultságában rejlik. És persze ott a bánya, a konfliktus gyűrűzését és gabalyodását Lemony Snicket által is kimondva szimbolizáló erdő mélyének kellős közepén. Eme utolsó fejezetben még egyfajta, disztopikus mikrokozmoszt is láthatunk, természetesen zseniálisan és elragadóan ábrázolva.
Annak idején nyilván a nagyszerű Jim Carrey is kiváló választás volt a főszerepre, de jó eséllyel mondhatjuk, hogy Neil Patrick Harris úgy übereli toronymagasan, ahogy nem szégyelli. A népszerű komikus színész eddigi pályafutása talán legnagyszerűbb produktumát prezentálja a megátalkodott Olaf gróf bőrében. Megmozdulásai hitelesek, szórakoztatóak, és megvan bennük a részletgazdag karakterkezelés minden szükséges stílusjegye.
A Series of Unfortunate Events, vagyis Lemony Snicket A balszerencse áradásának új feldolgozása pörgős, izgalmas, látványos és megkapóan cinikus, összességében tehát kiváló és emlékezetes. A Netflixnek köszönhetően tehát igencsak jól indult a 2017-es sorozatszezon. Bár az egész annyira szörnyű dolgokról szól, hogy egyet kell értenem Lemony Snickettel. Ne terheld magad ezzel a borzalommal, inkább válassz valami olyat, ami a happy ending legalább halvány esélyével kecsegtet! Nem kell ez neked. 8/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
