Egy holttest titkai - The Autopsy of Jane Doe (2016)

2017. január 23. - Sparrow

A hullaház. Ahol a boncolás folyamata zajlik. Ahol az eltávozott ember földi maradványai felfedik a titkokat, nyomokat szolgáltatnak a rejtély megoldásához, lehetőséget biztosítanak arra, hogy az elhunyt pályafutása az i-re tett teljes értékű ponttal záruljon le. Aki meghalt, békében nyugodhat, aki pedig hátramaradt, nagyobb eséllyel tud továbblépni. Mert kiderült az igazság, az ok. Ennek megfelelően a boncterem állandó helyszíne a bűnügyi témával foglalkozó filmeknek, hiszen szükség van a halottkém karakterére, hogy rendszeres mellékszereplőként segítse az áldozat és családja számára jogosan megítélt igazságszolgáltatás beteljesülését. Meglehetősen ritka ugyanakkor az olyan mozgókép, amely főhelyszínéül teszi meg a halottasházat. Talán azért, mert az egész túl nyomasztó, de persze valószínűbb, hogy az alkotók nemes egyszerűséggel csak nem látnak a teljes játékidő kitöltéséhez elegendő potenciált eme helyszíntípusban. André Øvredal rendező viszont szerencsét próbált a hideg és tárgyilagos elmúlás birodalmában.

janedoe.jpg

Vérbe fagyott holttesteket találnak egy családi házban. A seriff (Michael McElhatton) rendkívül nehéz helyzetbe kerül, hiszen a titokzatos és félelmetes eset kapcsán másnap reggel informálnia kell a sajtó képviselőit, viszont az egyik halott kilétére vonatkozólag nem tud magyarázattal szolgálni. Az úgynevezett Jane Doe, tehát ismeretlen személyazonosságú, nőnemű elhunyt semmilyen szállal nem kapcsolódik a helyszínen talált többi holttesthez. Így a helyi hullaházat működtető Tommy Tildenre (Brian Cox) és fiára, egyben asszisztensére, Austinra (Emile Hirsch) vár a rejtély feltárásának feladata. A kezdetben teljesen átlagosnak induló eljárás először meghökkentő, később pedig hátborzongató és életveszélyes fordulatokat vesz. 

André Øvredal rendezése az első fél órában azért igazán megkapó, mert ebben az időszakban még nemigen történik más, mint ami vélhetően minden egyes boncolás során végbemegy, ugyanakkor a teljesen természetes, hétköznapi cselekvések mégis képesek kifejezetten feszültségkeltő, sőt, egyenesen félelmetes köntösben parádézni. Érdemes megfigyelni az okos kameramozgásokat, na meg természetesen a hullaház eredendően nyomasztó hangulatának plasztik neonfényekkel megtámogatott kiaknázását.

Amikor idővel feltűnik a színen a természetfeletti vonulat, megijedhetünk. Attól tarthatunk, hogy a rendező talán alászáll az unalmas tucathorrorok bugyrába, hogy így csak egy újabb, feledhető jump scare maratont tegyen le végül az asztalra. Viszont aggodalmunk hamar elszáll, mert a démoni miszticizmus megjelenésével az atmoszféra nem válik gyengébbé vagy unalmasabbá, csupán kiegészül számos új ingerrel, amelyeket szívesen ismerünk meg, még ha közben kissé feljebb is húzzuk magunkon a biztonságérzet illúzióját generáló takarónkat.

janedoe2.jpg

És ha már egyszer horrort rendez, hát akkor André Øvredal bizony nem szívbajos a műfaj stílusjegyeit illetően, sőt, mi több, sokszor kifejezetten gyomorforgató tartalommal tölti fel művét. Most nem a félelemkeltő vonulatra, a természetfeletti fenyegetés inzultáló jelenlétére gondolok, és nem is holmi olcsó, hatásvadász tartalomra, hanem az egyszerű, puszta, zsigerien hiteles naturalizmusra. Mégiscsak egy boncolást láthatunk, ami még a földöntúli éra becsengetését követően is, alapvető kereteit tekintve boncolás marad. És igen, a The Autopsy of Jane Doe mindent megmutat. A sebészi precizitású bemetszések megejtését, a belső szervek vizsgálatát, de még a koponyacsont fűrészelését is, az egyéb, történetspecifikus kiegészítésekről már nem is beszélve. A kamera nem a szereplők arcát helyezi előtérbe, miközben hanghatásokkal érzékelteti a helyiségben zajló egyéb folyamatokat, hanem jól láthatóan prezentál minden részletet, így teljesítve be az alkotás hiteles ábrázolás elérésére tett kísérletét. 

Miről is szól ez a film igazából? A halál tabutéma modern társadalmunkban. Nem csak azért, mert az egyre magasabbra emelkedő digitális falak között sokszor úgy érezzük, hogy ha másképp nem, hát legalább programkódolva örökké fogunk élni, hanem azért is, mert ez egy olyan jelenség, amit a széleskörű lehetőségek és a karrierépítés újévezredi korában nem szeretünk tudomásul venni. A The Autopsy of Jane Doe is prezentálja, hogy a halál tényéből egyszerűbb viccet csinálni, mint komolyan venni, mert így legalább nem tűnik annyira fajsúlyosnak az elkerülhetetlen elmúlás. Az expozíció továbbá a boncterem kifejezetten laza stílusú légkörét is bemutatja. Halottkémeink dinamikus hard rockot csapatnak, és próbálják könnyedén venni munkájukat, ami száz százalékában a halálhoz, egykor volt, de már nem létező emberekhez kötődik. Az ügyfeleik nem az élők, hanem a holtak, és egy ilyen szakmát nem lehet úgy csinálni, hogy ezt lépten-nyomon megélik. Más életre szóló traumaként értelmezi, ha balszerencséjének köszönhetően holttestet lát. Viszont az, akinek ez a megélhetését képezi, nem engedheti meg magának, hogy a szigorú szakmai kereteken túl, érzelmeivel gondolkozzon. Csak a holttestet szabad látnia, és nem azt, aki egykor benne lakott. És igen, eme attitűd kiteljesedését a feszültségoldó zenei aláfestés és a viccelődés nagymértékben megkönnyítheti.

A produkció végül mégis úgy alakítja történetét, hogy boncmesterünk és fia bűnösökké válnak. Belecsöppennek egy történelmi léptékű igazságtalanság generálta, megszentségtelenített és meggyalázott ártatlanság által kirobbantott bosszúhadjáratba, amely vendetta hullámain sodródva ők hiába akarják a segítő, a megmentő, az elhunyt békéjét megteremteni vágyó szereplők pozícióját betölteni. Egy olyan társadalom tagjai ők, ami nem tiszteli, és soha nem is tisztelte a halált, inkább bő kézzel osztotta a kivégzést meg nem érdemlő tömegeknek. Egy olyan fajhoz tartoznak, ami nem becsüli a fájdalmat annyira, hogy csak és kizárólag a részletes mérlegelés következtében kinyilatkoztatott feltétlen szükségesség esetén okozza, esetleges megoldási lehetőségként alkalmazza. A film minimalista eszköztárához képest nagyívűnek tetsző konklúzió mondanivalójában a főhősök, még ha nem is tartoznak a közönyös nagy többséghez - bár munkájukból adódóan nem adhatják át magukat a halál teljes tudatának -, el kell szenvedniük a kollektíven értelmezett büntetést, amelyben persze a félelemhorror egyik klasszikus sablonja teszi tiszteletét, de újszerű, energikus tálalásban, valódi merészséggel kezelve.

janedoe3.jpg

A karakterek is jól működnek. Kifejezetten megkönnyebbülést és befogadói élvezetet generáló tény, hogy ez a mű nem a felületes figurakezelési metódusok hibás horroriskoláját alkalmazza, hogy ezáltal csak a félelemkeltéssel próbálja eladni az összképet. Nem, akad itt karakterdráma is, ami a két főszereplő hitelesen ábrázolt kettős viszonyából fakad. Egyszerre láthatunk mestert és tanítványt, akik egyben apa és fia párosát is megtestesítik. Már az alapvető kontextus is arra kényszeríti őket, hogy eme két minőségben egyszerre legyenek jelen, a szóban forgó tendencia pedig egyre csak fokozódik az életveszélyessé váló kontextus rémisztő ölén. Persze nincsen szó mély lélektani elemzésekről, de bőven megismerjük Tommyt és Austint ahhoz, hogy szimpatizáljunk velük és szurkoljunk túlélésükért.

Végül pedig megcsörren a halottak vészharangja, a megmenekülést szolgáló, most mégis pusztítást és rettegést eredményező csilingelés, ami bevezeti a produkció végszavát, amely azért nem teljesen tiszta, a zsákutcák lehetőségét fenntartja. Persze ezek mibenléte, na meg egyáltalán létezése mellett és ellen egyaránt lehet érvelni. Ez a vonulat már a nézői diskurzusra, a The Autopsy of Jane Doe utóhatásaira tartozik. 8/10

 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!

A bejegyzés trackback címe:

https://movietank.blog.hu/api/trackback/id/tr3312144643

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.