Mel Gibson elcseszte. Durva dolgokat mondott a helyzetet csak súlyosbító, kedvezőtlen kontextusban, ráadásul még egy hangrögzítő eszköz is jelen volt az eseménynél. A lavina elindulásával az egykor népszerű színész-rendező közutálat tárgyaként kezelt antiszemitává és úgy nagy általánosságban meg nem tűrhető rohadékká lett lefokozva. Ezt követően Hollywood szennyeseként, számkivetett, bukott angyalként tengődött hosszú éveken át. Lehet, hogy megpróbálta volna megmagyarázni valóban bicskanyitogató, botrányos kijelentéseit, a generált balhékat és züllő magatartását. Lehet, hogy bocsánatot akart kérni. De ekkor már senki nem figyelt oda rá. Néhányan voltak csak hajlandók filmet készíteni vele az elmúlt időszakban, de ezek a produkciók nem futottak be túl nagy karriert. Mel Gibson ezért úgy gondolta, ha színészként nem megy, hát akkor majd rendezőként üti nyélbe nagy visszatérését.

A fegyvertelen katonáról érkezett legelső reakciók korszakformáló mozgóképet ígértek. Tízperces állva tapsolásról és lehengerlő filmélményről szólt a fáma, így fokozatosan mindenki borítékolhatónak vette Mel Gibson nagy visszatérését, hányattatott karrierje lelkének végre-valahára beteljesülő megváltását. Láttunk már ilyet. Nagyszerű, megrendítően emlékezetes alkotásként beharangozott mozgókép érkezik, így a nézői elvárások a premier időpontjára már olyan magasra szöknek, amit az adott mű jóformán törvényszerű módon képtelen megugrani. A fegyvertelen katona esetében is hasonló a helyzet, hiszen Gibson rendezése csak részben váltja be a hozzá fűzött reményeket.

Desmond Doss (Andrew Garfield) összességében átlagos amerikai fiatalember volt. Nem tehetett arról, hogy habár tökéletes élete lehetett volna, pont a II. világháború idején lépett a férfikorba. Gyerekkorában különösen erőszakosnak bizonyult, testvérének is okozott súlyos sérülést, így még akkor elhatározta, hogy a bibliai tízparancsolat legfontosabbik tételét teszi meg életútja alapkövéül. Nem öl és nem is fog fegyvert. Soha. De a hazáját szolgálni akarta, így, ahogy minden környezetében élő fiatal férfi, ő is katonának jelentkezett. Egységében rendkívüli ellenérzéseket generált makacs elköteleződése. Az, hogy tényleg egy ujjal sem volt hajlandó fegyverhez érni. Gyávának bélyegezték, de feltétlen kitartásával mégis kivívott magának valamiféle tiszteletet társai irányából. És elkezdődött a háború. Desmond csapata Okinava szigetén szállt szembe a japán erőkkel. És a fiatal férfi, bárminemű fegyvert mellőző felszerelésében elkezdett életeket menteni. Mert ez tűzte ki céljául. Azt, amit körülötte mindenki elvesz, ő megpróbálja megmenteni. 

A fegyvertelen katona élesen elkülöníthető két részre, egymástól igencsak eltérő minőséget képviselő szakaszra. Az expozíció erősen felemás felvezetést szolgáltat a brutális háborús eposzhoz. Családi drámával vegyes megváltáskeresés hazaszeretettel és romantikus szállal fűszerezve. Ezt kapjuk az első egy órában és alapjaiban véve eme kotyvalék tökéletesen megfelelő összetevője a forgatókönyvnek, azonban összességében mégis határozatlanságba hajszolja a nézőt. Az a helyzet ugyanis, hogy A fegyvertelen katona játékideje első felében rendezői és írói aspektusból is nagyságrendileg legalább annyi őszinte pillanatot szállít, mint ahány erőltetettet, drámája pedig többnyire tényleg hiteles és megindító, viszont akadnak meghökkentően félrekalibrált, túlságosan szentimentális képek is.

Persze az egész film Doss karakterének bemutatását és kielemzését foglalja magában, ez az alkotás legfőbb funkciója. Különösen a szóban forgó bevezetésben fontos ez a vonulat, hiszen ekkor ismerjük meg részleteibe menően a főhőst. A figurát, ami kifejezetten érdekes. Az ellentmondásosságot általában negatívumként szokás emlegetni egy jellemrajz esetében, de A fegyvertelen katonában ez a lélektani viszontagság inkább valamifajta különleges esszenciát biztosít Desmond karaktere számára. Hiszen vallásos ember és bizony a vallásosság szinte szinonimája az ellentmondásosságnak. Talán ezt érzik meg a főhős bajtársai is, ezért nem bíznak kezdetben a férfiban, aki viszont bizonyítja azt, hogy a bátorság nem a puskában rejlik, a férfiasságot nem az izmok eredményezik és hősök nem csak azokból válhatnak, akik a legtöbb életet veszik el. Ezért a tanulságért kapott Desmond becsületrendet. Elsőként úgy, hogy egyszer sem sütött el fegyvert.

A forgatókönyv nem zárkózik el a háborús film műfaja előtt való tisztelgéstől sem. Érdekes tapasztalat lehet megfigyelni, hogy milyen klasszikus produkciók elevenednek meg a játékidő során. Vince Vaughn meglepően jól működő kiképzőtisztje például az Acéllövedéket idézheti fel bennünk, Desmond megrendítően igazságtalan katonai tárgyalása pedig A dicsőség ösvényeit juttathatja a befogadó eszébe. Gibson szereti tán Stanley Kubrick művészetét. De amúgy a főhős apjának karakterében még az a fajta megbecstelenített, hazafias, de meghurcolt és elfeledett lélekvilág is megjelenik, amely paradigmát a Rambo-széria első két részében is kidolgozták az alkotók.

Minden megváltozik, amikor hőseink megérkeznek Okinavára. A korrekt filmből lehengerlő moziélmény válik, a bevezető a történethez nem igazán illő meleg színeit vérvörössel és halálszürkével kompenzálja a fényképezés, a korábban mérsékelt hatásfok pedig az egekbe szökik és a székedbe tapaszt. Mert Mel Gibson eléri, hogy az elképesztően megrendítő, lelkedet széterőszakoló és szörnyen felkavaró háborús képektől érezd az üzenetet, ami szerint ennek a fajnak már régen nem lenne szabad szennyeznie ezt a gyönyörű bolygót. A rendező beállításai félelmetesek, és azért, hogy a hatás teljes legyen, nem átall részletgazdag és hiteles díszletvilágot felrajzolni történeti kontextusként, hogy aztán mindent, de tényleg az összes kamera előtt elhelyezkedő alkotóelemet vérrel, belekkel és egyéb emberi maradványokkal borítsa be. Rémisztő, hogy milyen könnyen hullik az emberélet a kegyetlen világégés eme brutális magjában, és Mel Gibson tudja ezt és azért dolgozik, hogy most te se legyél képes elmenekülni a borzalom ténye elől. És ez azért jó, mert végső soron ez a háborús film műfajának lényege és legfontosabb küldetése.

Persze a kőkemény csatajelenetek és az elképesztően vérfagyasztó emberi kegyetlenség közepette Gibson saját epizódot ad neki, a film hangulati csúcspontját szenteli főhősének. Rupert Gregson-Williams csodálatos zenéjével aláfestve Desmond Doss, amikor már mindenki visszavonult, alá száll a vöröslő, sötét és halálszagú pokolba, ami így magányosan még borzalmasabbnak tetszik. A direktor rendkívül ügyesen tartja a szentimentális atmoszféra faktorát az egészséges határértékek között, így prezentálva a központi karakter hőssé válását, igaz minőségében való kiteljesedését. Mert nem kell hinned istenben. Ahogy Desmond szakaszparancsnoka is mondja - Sam Worthington szokatlanul erős alakításában -, a bajtársak nagy része nem rendelkezik olyan mély hittel, mint Doss, de benne és az ő erkölcsiségében, valamint küldetéstudatában már hisznek. Mert bizonyított. Ezzel A fegyvertelen katona végül a háború monumentális poklának ellenpontozásaként a privátabb jelleggel bíró személyiségdráma szintjére ereszkedik le, és tulajdonképpen azt üzeni, hogy nem istenekben és vallásokban meg egyházakban kell hinni. Hanem az egyénben. A társakban, a barátokban és minden emberben, akire valaha is számíthattál a bajban.

Meg-megemlítettem már feljebb, hogy több színész is szokatlanul minőségi játékot nyújt ebben a filmben. Persze Vince Vaughnnal eddig sem voltak bajok, viszont jól tudjuk, hogy ő leginkább komikusként működik. Fura meglátni őt katonai egyenruhában, komoly kiképzőtisztként. De az az igazság, hogy nagyon jól veszi az akadályt. Sam Worthington-t nem tartom jó színésznek, ezt már többször kifejtettem. Inkább csak korrekt művész, aki sikeresen befészkelte magát néhány népszerű franchise gárdájába. Ezúttal viszont mintha tehetségének egy eddig ismeretlen rétege is tiszteletét tenné. Egyéb mellékszerepekben is emlékezetes produktumokat láthatunk. Teresa Palmer végre talán visszatér a komolyabb filmekhez, amit kimagasló képességei egyértelműen meg is kívánnak, Hugo Weaving pedig olyan megrázó és mély hitelességgel hozza az első világháborús, megkeseredett alkoholista veteránt, hogy attól még legnagyobb utálói (vannak ilyenek?!) is rögvest kapitulálnak.

És persze a főszereplő. Andrew Garfield nagy színésszé avanzsált. Persze sokan eddig is szerettük, ám most valószínűleg olyan rétegek képviselőinek szívébe is belopja magát, akik ezelőtt nem ismerték vagy nem tartották sokra a nevét. A már emlegetett, felemás expozícióban Garfield furán játszik. Nem rosszul, csak érdekesen. Nagyon jól érzékelteti a jámbor, de elhivatott Desmond értékrendjét. Aztán a háborúban átmegy a tűzkeresztségen és a vérgőzös pokol kontextusában olyan erőteljes karakterfejlődést mutat be, amit sokan meg fognak könnyezni. A színész arcjátéka fenomenális, szívvel-lélekkel ott van a vásznon, teljesen átlényegül. Megsúgnám, hogy ilyen teljesítmény negyedéért is adtak már Oscar-díjat.

A fegyvertelen katona jó film. Nagyon erőteljes. Lehengerlő, de nem lesznek tőle szép álmaid. A háborút ilyen fokú brutális naturalizmussal még a műfaj legkiemelkedőbb képviselői is csak elvétve ábrázolták. Messze nem tökéletes, vannak félresikerült pillanatai. De összességében kihagyhatatlan nagy vásznas élmény. Ezért cserébe az a minimum, hogy Hollywood végre visszafogadja Mel Gibsont. 8/10. 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!