Azt gondolhatnánk, hogy egyszerű dolga van annak, aki filmdráma készítésére adja a fejét. Ez a műfaj az életről szól. Képviselői valós helyzeteket, mindennapi konfliktusokat, kisemberi küzdelmeket állítanak a középpontba. Ilyen szempontból a drámához nem kell különösebb kreativitás, fantázia. Viszont pont ebből fakadnak a műfaj felé támasztott igencsak magas elvárások. Hiszen olyan témakörökről van szó, amelyeket közvetlen tapasztalatból vagy a világban való körbenézés eredményeképpen mindenki ismer. Ebből kifolyólag a filmdrámának minden más műfajnál hitelesebben kell mesélnie, mert ha nem így tesz, könnyedén elbukhat a nézői és a kritikusi teszten egyaránt.
Ahogy teszi ezt elrettentő példába illően a Váratlan szépség is.
Howard (Will Smith) két évvel ezelőtt boldog, sikeres ember volt. Győzelemre vitte cégét és imádta kislányát. A gyermek halála után azonban a gyász legmélyebb szintjére süllyed, ahonnan látszólag sehogy sem képes visszatérni élete normális kerékvágásába. Munkatársai (Edward Norton, Kate Winslet, Michael Peña) úgy érzik, a vállalat jövője kerülhet veszélybe, amennyiben a felállás nem változik, ezért úgy határoznak, hogy Howardnak távoznia kell pozíciójából. Magánnyomozói segítséggel megtudják, hogy a férfi végső elkeseredésében leveleket írt, de nem embereknek, hanem alapvető fogalmaknak. A szeretetnek, a halálnak és az időnek. Ezért a kedves kollégák színészeket (Helen Mirren, Keira Kngihtley, Jacob Latimore) bérelnek, akik megszemélyesítéseikkel kézzelfoghatóvá varázsolják az univerzum említett befolyásoló erőit, majd meglátogatják a szenvedő, gyászoló szerencsétlent.
A Váratlan szépség már a startmezőn erősen botladozik, hiszen még alapvető konfliktusa is ellentmondásos. Howardra nagy szükség van az általa szerzett ügyfelek megtartásához, ám miután ezt tisztázták, munkatársai mégis eltávolítását tűzik ki célul a megfelelő segítségnyújtási mód kiötlése helyett.
És a produkció testét csúfító számtalan vérző sebből ez a legfájdalmasabb. Az elképesztően felháborító, bicskanyitogatóan rossz mondanivaló. A Váratlan szépség azt üzeni, hogy ha környezetünkben valaki kimondhatatlan tragédiától szenved és ennek okán nem képes megfelelően ellátni mindennapi feladatait, ne segítsünk neki. Amennyiben nem lesz zárós határidőn belül jobban, ne támogassuk, mondjunk le róla és tapossuk el, mert hátráltatja saját haszonleső érdekeinket. Járassuk le, távolítsuk el, rázzuk le magunkról. Had rohadjon saját gyásza súlya alatt, kit érdekel! Allan Loeb kritikán aluli forgatókönyve mintha imát mormolna a pénz-centrikus, emberi értékeket és érzelmeket lealacsonyító nyugati üzleti kultúra szentélyében, ahol megannyi jó ember vérét ontják áldozatul a cég túlélésének érdekében.
A Váratlan szépség gusztustalan film, és nem csak az előbbiekben kifejtett szempont miatt. A produkció ugyanis életről és halálról, szeretetről és szomorúságról, valamint az idő képezte drága ajándékról próbál beszélni. De nem ám intelligens, minőségi drámához méltó módon, dehogyis! Inkább megpróbál valami egészen ízléstelen komikus vonalat csempészni az összképbe és miközben szörnyű gyermekhalálokkal próbálja undorítóan hatásvadász módon sokkolni a nézőt, viccet csinál olyan véresen komoly dolgokból, mint az elmúlás és a gyász. Ilyen életjelenségekből maximum fekete komédia vagy dramedy formájában lehet viccet csinálni, de akkor is nagy precizitás szükséges a sikerhez. Márpedig az egyértelmű, hogy David Frankel nem az a rendező, akiben megvan ez a különlegesség.
Mindennek tetejébe az egész cselekményvezetés értelmetlen úgy, ahogy van. A megindítónak szánt dallamokkal aláfestett üres frázisokon akármennyit gondolkodhatsz, nem fogod megérteni jelentésüket, mert ilyetén mélységgel nemigen rendelkeznek. Ráadásul az alkotás ahelyett, hogy elmerülne Howard karaktervilágában, egyszerre akar nyolc különböző figuráról teljes történetet mesélni, mindezt másfél órában. Másfél órában! Ennek persze az lesz az eredménye, hogy senkiről nem tudunk meg semmit, talán csak néhány unalmas, lejárt szavatosságú sabloninformációt. A film végén aztán kettő fordulat is érkezik, amelyek elsőre valóban hatásosak lehetnek, ám amint jobban belegondolunk, rájövünk, hogy eme húzásokkal a készítők csak még jobban összekavarták a cselekményt, ezzel hiteltelenítve el minden részletet, aminek sikerült még úgy-ahogy érthetőnek megmaradnia ebben a borzalomban.
Oké, hogy az ünnepi szezonban lesz közönsége ennek a filmnek, de még így is érthetetlen, hogy jó színészek egész sora képes volt eladni a lelkét ennek a meghökkentően negatív emóciókat és indulatokat gerjesztő történetnek. Will Smith részvállalásán már nem annyira lepődünk meg, na de Edward Norton és Kate Winslet is! Michael Peña? Helen Mirren, komolyan?! És akkor Keira Kngihtley-ról és Naomie Harris-ről még említést sem tettünk. És nem az alakításukkal van a baj, mert ezen a fronton igazából - Smith kivételével - mindenki hozza az elvárható színvonalat. Nem, az érzéssel van gondunk. Mert látjuk, hogy a filmvilág nagy kedvencei olyan karaktereket próbálnak szimpatikus, pozitív fényben feltüntetni, akik egy normális történetben a negatív oldalt erősítenék.
A Váratlan szépség iskolapéldája a rossz filmdrámának. Elmond mindent a leendő filmeseknek arról, hogy miként NEM szabad mozgóképet csinálni. Vitán felül 2016 legrosszabb mozgóképe. 1/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
