Tarkovszkij és a létezés viszontagságai - Solaris (1972)

2016. december 16. - Sparrow

Az ember retteg az ismeretlentől. Féli a halált, mert elképzelni sem tudja, hogy milyen lehet. Tart az újdonságtól, mert lehet, hogy az bántani akarja. Vonakodva hajlandó elsétálni a következő utcasarokig, mert ki tudja, milyen veszedelmet rejthet a kanyar. Mégis miközben a változatlanság kényelmének önáltató illúziójában tengődünk, fajunk nagy koponyái folyamatosan azon dolgoznak, hogy a homályos részleteket, a sötét foltokat feltárhatóvá tegyék. Az ember úgy gondolja, hogy minden megismerhető. Ha elegendő kutatást végzünk, megfelelő ideig vizsgálódunk, még a legbonyolultabb képlet megoldását is képesek vagyunk felfedezni. Tudásra kárhoztatott civilizációnk legfőbb félelme valójában nem az ismeretlenből eredeztethető, hanem abból, hogy egyszer talán találkozunk egy olyan ismeretlennel, ami nem lesz hajlandó felfedni magát előttünk. És amikor az új rejtély visszainteget és nyelvét nyújtja, el kell gondolkoznunk. Mi segíthet rajtunk?

A tudomány vagy a szeretet?

solaris.jpg

Évtizedek óta vizsgáljuk a Solaris elnevezésű idegen égitestet, amit jobb szó híján óceánként azonosítunk. Különleges anyagegyüttes, képlékeny massza, folyékony és szilárd egyszerre. Meghatározhatatlan. A helyszínen dolgozó, az idegen világgal kapcsolatba kerülő tudósok furcsa, hátborzongató jelenésekről számolnak be. Van valami a szolarisztikában, ami tébolyt és félelmet szül. A felfedezésre induló tudósok szobájukba bezárkózó, magányos remetékké válnak. Ezért utazik az űrállomásra az elismert pszichológus, Kris Kelvin (Donatas Banionis), ám megérkezése után rá kell ébrednie, hogy az, ami a Solarison zajlik sokkal több, mint a téboly és teljesen más, mint a valóság.

Andrej Tarkovszkij, a filmművészet egyik legjelentősebb szolgálója összetett, részletgazdag mesterművet alkotott Stanislaw Lem szintén mérföldkőként számon tartott regényéből. A Solaris kronológiailag meg nem határozott, de sejthetően nem túl távoli jövőidejében az emberiség megfáradt, saját ragyogását maga mögött hagyó csodára emlékeztet. Kris okleveleit és disszertációját hajigálja a családi telek földjén szüntelen lobogó, régmúlt örömök tűzére emlékeztető, parázsló rakásba, mert ezek a papírok már mit sem érnek. Az új korok tudománya a Solaris köré csoportosul. Az emberiség kilépett a világűrbe és meglelte azt, amit keresett. Meglelte azt, amit keresett? A kérdés megválaszolására új tudományterület, az úgynevezett szolarisztika jön létre. Fajunknak tudnia kell, hogy a titokzatos óceán az eljövendő korok nagy ajándékát vagy épp ellenkezőleg, fenyegető hatalmát rejti-e magában.

solaris3.png

Valóban, a bizonytalanság alapkövéből indul a cselekmény, hiszen tudósaink arra vágynak, hogy megismerjék az ismeretlent, ám elképzelhető, hogy ez az ismeretlen nem a megismerhető fajtából való. Ez az idegenekkel való kapcsolatfelvétel? Vagy csupán egy megfoghatatlan, különleges anyagegyüttes, ami céltalanul lebeg a világűrben? A forgatókönyv már az expozíció sűrűjében leszögezi, hogy a Solaris gondolkodó organizmusként való azonosítására törő elméletek kudarcba fulladtak gyakorlati keretek között. Nincs bizonyíték. Csupán egy csapat tudós, akik őrületüket lelték a messzi állomáson.

Legalábbis Kris ebben a tudatban érkezik a Solaris övezetébe. Vendéglátói leszögezik, hogy nem tébolyról, holmi elmebajról van szó. A valóság talaján végbemenő, de emberi ésszel megmagyarázhatatlan jelenségek születnek az idegen világban, amelyek tán létformák, de az is lehet, hogy túl vannak azon, amit az ember a létforma fogalom alatt érteni vél. Kris első kézből tapasztalja meg egy másik világ működési mechanizmusát, ami mellett földi rendszerünk primitívnek és egyszerűnek tűnik. Olyan szisztéma érvényesül a Solaris óceánjában, ami ellentmond mindennek, amit az ember saját világának természeti folyamatai alapján a dolgok mindenkori rendszeréről gondol, tudni vél. Mert az ember csak saját határain belül okos, de amikor a világűr, a távolság és az új ökológia marka kiszakítja komfortzónájából, fel kell fognia azt, hogy máshol minden teljesen más. De nem tudja, mert az agya nem érzékeli az új dimenzió valóságának teljes mivoltát. Csak a humán felfogóképesség spektrumában érzékelhető lecsapódás marad meg, ami egész egyszerűen rémisztő.

Mi van akkor, ha az idegen létforma megértéséhez újra kell definiálnunk a létforma fogalmát. A Solaris ködében szereplőink egy olyan világra csatlakoznak rá, ami a miénkkel ellentétben a jelek szerint nem a fizikai, testi, látható és hallható formák rendszerében csoportosul és áll össze jól átlátható egésszé. Nem, ebben a különös, új tematikában az érzelmek, a gondolatok és az emlékek határozzák meg, hogy mi az, ami létező és mi az, ami halott. De lehet-e egy érzelem halott? Képes-e véglegesen elenyészni egy gondolat? Elpusztítható-e az örökkévalóságig szólóan egy emlék? Nem biztos. De lehet. Újabb rejtély, amit tudósaink nem tudnak megfejteni, hiszen emberi tudományuk és alapvető, halandó mivoltuk nem kompatibilis mindenkori vágyukkal, a halhatatlanság megértésével. Épp ezért soha nem fogják megtudni, hogy az a jelenségegyüttes, amit felfedeztek, a soha el nem múlás esszenciája-e. Mert az érzelmi-gondolati köd utánuk is ott lesz. És a halhatatlanság sajnos nem bizonyítható, ha a bizonyítására törő kutató maga nem halhatatlan.

solaris4.png

A megelevenedő érzelmi világ új természeti rendszerét szereplőink nem képesek értelmezni. Épp ezért látnak csupán egy látomásszerű színkavalkádban úszó masszát konkrét formák és alakok helyett. Pontosan ezért nem értik, amikor egyikük meztelen óriáscsecsemőről számol be, ezért felfoghatatlan a Solaris személyre szabott megnyilvánulásokon alapuló attitűdje. Azért, hogy az ember emberi tudatának tekintetén keresztül láthassa azt, amiről ez az idegen világ szól, amiből felépül és amit képvisel, a Solaris gondolataira és emlékeire csatlakozva manifesztálódik. Régi ismerősök vagy tán félelmek formájában. Az egyik tudós szobájából egy pillanatra kiszaladó apró figura talán pont az illető kisebbségi komplexusának megtestesülése. De nem biztos. Nem tudjuk meg. De nem is érdekes, mert a Solaris lényegének valóját Kris látomásai szolgáltatják számunkra. Persze tudjuk, hogy nem látomásokról van szó, de ahogy a főhős, úgy mi sem találunk rá jobb szót. A múlt kísértete testet ölt és lassacskán felfogja saját magát, hiszen Kris folyamatosan táplálja. Feléledő emlékeivel és emocionális hullámaival. Itt jelenik meg az ember teremtő ereje és ekkor lesz a Solaris hirtelenjében a mesterséges intelligenciáról is értekező tanulmány.

Hiszen Kris életet alkot a Solaris pszichológiai labirintusában. Nem gépi alapokból, nem programkódok által. Nem. Érzelmei és gondolatai útján. Tarkovszkij mesterműve anyagtalan eredőből kiindulva képzeli el azt a pontot, ami az evolúció következő lépcsőfoka is lehet. Valahol mindig is vágytunk arra, hogy gondolatainkkal létrehozhassunk dolgokat, alkothassunk új valóságelemeket. De most, hogy ez tényleges lehetőséggé válik, Kris nehezen tudja feldolgozni újonnan érkezett, minden korábbinál több fajsúllyal bíró felelősségét. Mert a bizonytalanság újfent becsenget. Vajon egy magasabb rendű intelligencia telepatikus hatalmának szemfényvesztése vagy az elfojtott lelki válságból megszülető új létező fekszik a főhős ágyában? És ha előbbi az igaz, akkor mi a megoldás? És ha utóbbi az igaz, akkor mi a teendő? Olyan ördögi kör, amelyből nem lehet kitörni. Az emberi felfogóképesség határai közé szorulva legalábbis semmiképpen sem. 

Tarkovszkij igyekszik megóvni a nézőt. Filmje bevezetőjében hatásosan előadott áldokumentarista meghallgatásjelenetet prezentál, amelynek szereplői a kamerába nézve a befogadóhoz szólnak. Te vagy a döntőbíró. Ezen a ponton még elmenekülhetsz. Elfogadhatod az álláspontot, mely szerint az, amit a rémült és tapasztalatlan pilóta látott, csupán érzékcsalódás. Tudományosan nem bizonyítható tendenciák megvalósulása, ami vélhetően csak az idegen világ gázai hatására megtébolyodó, szerencsétlen szenvedő alany fejében létezik. De persze tudjuk jól, hogy nem kapcsolod ki a filmet. Mert vágysz az ismeretlen feltárására, a rejtély feloldására. Tudni akarod, hogy amit a vallomását teljes őszinteséggel és hittel előadó férfi állít, valóság-e. Nem vagy biztos benne, hogy milyen végeredményre vágysz, hisz tudod, hogy ember vagy, így könnyen megrémülsz, ha megoldhatatlan körülmények állnak elő. De inkább választod a rémület lehetőségét, mint a tudatlanság bizonyosságát.

solaris2.jpg

És ha már így alakult, több nagyszerű jelenetben is megfigyelheted, ahogy Trakovszkij a színes és a fekete-fehér fényképezéssel bűvészkedve megkapó és elgondolkodtató hangulati bravúrt prezentál. A hosszú epizód a nagyváros autóútjain alagútról alagútra változtatja árnyalatait, ahogy a lelki válságban sínylődő, de szabadulni vágyó individuum is szüntelen próbálja a dolgok jobbik oldalát meglátni, hogy aztán újra meg újra visszazuhanjon a tanácstalanság szürkeségébe. De persze Kris hol valóságos, hol szürreálisabb, néha-néha flashbackre emlékeztető látomásai (persze tudod, hogy valójában nem visszatekintésekkel van dolgod) is gyakorta élnek a színvilág új valósági vagy talán inkább gondolati spektrumot adó átértékelésével.

Natalya Bondarchuk fontos eleme az összkép szolgáltatta élménynek. Amíg a színászgárda többi tagja csupán Lem és Tarkovszkij látomásától megrémült, visszafogottan korrekt játékot produkál, addig a színésznő a csontodig hatol nagyszerű produktumával. Úgy tűnik, ő érti ezt a történetet, vagy legalábbis megfoghatatlanul megfogható karaktere súlyát az események láncolatában. Mert magas szintű, összetett érzelmekkel operál és hol vágyálomra, hol pedig lidércnyomásra hajazó képeket prezentál alakításával, a nagy rendező biztos kezű vezénylete alatt.

A sok-sok gondolkodás, a valóság és az ember újraértelmezése, a Solaris megismerhetetlenségének megismerése és Bondarchuk emlékezetes csodája után még hátravan a konklúzió. Mert egy ilyen nagyívű, erős és kevés szereplője, illetőleg egyetlen főhelyszíne ellenére is monumentális történetet méltón kell lezárni. És Tarkovszkij ekkor pörgeti meg azt a kibaszottul lélekgyilkos körhintát, amibe már talán a legelső jelenetben beleültetett, úgy, hogy te ezt észre sem vetted. És hirtelen a Solaris főszimbólumává a gondolati börtön képe válik. De nem tudod megmondani, hogy ez végig jelen volt-e. Nem vagy biztos benne, hogy allegória. De félsz, hogy talán mégis. Mert ahogy a Solaris legnagyobb titkait is homály fedi az idők végezetéig, úgy a kínzó kérdésre sem kapunk választ. Az embert csupán beletaszították a tömlöcbe, vagy saját kicsinyessége és primitív viselkedésmintái teremtették meg saját börtönét? És amikor Kris térdre rogy és összeesik a gigantikus, bolygóközi rejtély súlya alatt, te már érzed, hogy talán jobb is, ha a válasz rejtve marad. A saját biztonságod érdekében.

És akkor helló Te hihetetlen szovjet zsenialitás, amit úgy hívnak, hogy Andrej Tarkovszkij! 10/10

 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!

A bejegyzés trackback címe:

https://movietank.blog.hu/api/trackback/id/tr7312049193

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.