A Star Wars legendája korszakokon és generációkon átívelő csoda. George Lucas 1977-ben belenyúlt a tökéletes szociokulturális tér-idő csomópontba, hiszen műve összhangba került a világ nézőközönségének jelentős részével. A Csillagok háborújából kultusz lett, amit csak tovább tápláltak a még jobban sikerült folytatások (A Birodalom visszavág a mai napig páratlan mestermű). A nagyszerű bolygóközi fantázia hézagjai barátságosak a befogadóhoz, hiszen emberformájúak, ráadásul egyénre szabottak, ezzel biztosítva, hogy mindenki képes legyen belehelyezkedni a nagyívű eseményláncolatba. Így váltak apáink és válnak majd gyermekeink is a messzi-messzi galaxis szerves részeivé, hogy évtizedek múltán is együtt kényszerítsük térdre a Birodalmat a lázadók oldalán.

A Disney-féle újraizzítás a lehető legjobban sült el. J.J. Abrams Az ébredő Erőben visszahozott mindent, ami évtizedekkel ezelőtt milliókat tett rajongóvá, de arra is képes volt, hogy tovább építse az eposzi történetet. És most, amíg az új trilógia Rian Johnson által celebrálandó második epizódjára várunk, megismerhetjük a régebbi fejezetek eddig csak homályosan tudott részletét. A Zsivány Egyes végre elmeséli, hogy a lázadók hogyan szerezték meg a Halálcsillag tervrajzait.

Jyn Erso (Felicity Jones) törvényen kívüli. Épp egy birodalmi munkatáborba tart fogolyként, amikor egy lázadó csapat kiszabadítja. A Szövetség főhadiszállásán kiderül, hogy aktív közreműködést várnak tőle, ugyanis a Birodalom éppen gigantikus tömegpusztító fegyverén végzi az utolsó simításokat. A Halálcsillag vezető tervezője Galen Erso (Mads Mikkelsen), Jyn édesapja. A feladathoz kezdetben közönyösen viszonyuló nőnek el kell juttatnia a lázadókat apjához, aki eközben egy dezertőr birodalmi pilótával (Riz Ahmed) fontos üzenetet küld a lázadás egyik nagy alakjának (Forest Whitaker).  Egy csapásra lehetőség nyílik az erőviszonyok megfordítására, ám kérdéses, hogy hőseink képesek lesznek-e megtenni a szükséges lépéseket. A Birodalom ugyanis hatalmas, a Halálcsillagot élete művének tekintő Orson Krennick (Ben Mendelsohn) pedig mindent megfog tenni azért, hogy megállítsa őket.

Hát van ebben minden Csillagok háborúján kívül. Gareth Edwards készített egy nagy költségvetésű fanfilmet, ám ezt tessék szódával pozitívumként értelmezni, hiszen a Zsivány Egyes nem okoz csalódást, viszont felül sem múlja az irányába tanúsított várakozásokat. Különböző műfajok stíluselemei keverednek, vegyülnek és így jelennek meg a produkcióban, viszont a Star Wars ereje, a klasszikus bolygóközi történetfolyam különleges magja nincs meg benne. Talán ez lehet a Disney sorozatgyártó metódusának egyik apró hátulütője. A "kívülállók" megjelenése az alkotói névsorban. George Lucas fantasztikus ihletet merített valahonnan elméje legördögibb zugaiból, majd bődületes erővel adaptálta ötletét a filmvászonra. A kezdeményezést aztán más művészek szintén látnoki erővel gondolták tovább. Irvin Kershner A Birodalom visszavág képében halhatatlan mesterművet rendezett, de J.J. Abrams is bizonyította tavaly, hogy tényleg ért mindenhez, ami sci-fi. Viszont Gareth Edwards más. A Zsivány Egyesen ugyanis érződik, hogy  olyan emberek csinálták, akik szeretik a Star Wars világát, de talán mégsem értik igazán az eposz esszenciáját. Mintha az összkép nem lenne kellően kreatív, elegendő mértékben fantáziadús ahhoz, hogy átüsse azt a falat, amin túl akár Az Ébredő Erő magasságába is emelkedhet.

Persze Abrams is rajongóként kapta meg a becses feladatot, de a munkafolyamat során mégis képes volt többé válni. Edwards inkább a Star Wars környezetében igyekszik elmesélni egy olyan sztorit, ami tulajdonképpen bármilyen egyéb kontextusban is megállná a helyét. És ez fontos, mert a film összességében igenis megállja a helyét, de a megfoghatatlan, különleges atmoszféra, vagy ha úgy tetszik - és ezért bocsánat - az Erő nem manifesztálódik benne. A nyitójelenet amolyan űrwestern stílusban igyekszik emlékezetes kezdést produkálni, ám ez annyira nem jön össze. A későbbiekben viszont - rendkívül összecsapott expozíciót követően - egyfajta háborús mozgóképet láthatunk, amelyben nincs túl sok jelentősége annak, hogy éppen melyik galaxisban vagy milyen időben járunk, ám tény és való, hogy figyelmünket leköti, szórakoztat és adrenalint is bőséggel táplál. Mindebbe belevegyül az erős epizódokkal megtűzdelt apa-lánya dráma, miközben a Birodalom totális elnyomásának politikai vonatkozásai csak hellyel-közzel nyomnak komolyabb súlyt a latba.

Gareth Edwards a Godzilla idején sok néző haragját kivívta, hiszen az abszolút kisember szemszögéből értelmezte a cselekményt, így az óriásszörnyek összecsapásaiból vajmi keveset láthattunk. Ezúttal nem kell ilyesmitől tartani, a direktor nem folytatja a gyűlöletkeltő tendenciát. Sőt mi több, akciójelenetei nem egy és nem kettő alkalommal sikerülnek kifejezetten kiemelkedőre. Nem annyira a közelharci képsorokra érdemes odafigyelni, mert ezek között talán csak egy akad, ami emlékezetes. Viszont a monumentálisabb hangvételű, mégis aprólékosan kidolgozott és változatosan tálalt jelenetek helyenként egyenesen megbabonázóak. Az űrcsata erőteljes és sokszínű, az emberközeli érzelmeket és a drabális zúzásokat is magában foglalja. Meg kell hagyni, az akció és a látvány frontján nem panaszkodhatunk a fináléra.

Ezen a vonalon továbbhaladva fontos megjegyzendő pozitívum, hogy a nem egységesen erőteljes cselekmény nagyszerű kicsúcsosodása után végül csodálatosan szép, mesterien kiteljesedő befejezésnek örülhetünk. Valahogy itt, az utolsó percekben érkezik meg az a hangulat, az a valami, az a megfoghatatlan kis plusz, ami a megelőző két órából nagyrészt hiányzott. A Star Wars eredeti hangulata.

Pedig zenei aspektusból nézve azért végig komolyan igyekszik a produkció. Még John Williams klasszikus dallamait is hadrendbe állítják a készítők. Az eredeti score, ami Michael Giacchino munkája, a régi, jól ismert dallamokkal kiegészülve a cselekményhez passzoló, hatékony összképet prezentál.

Az Ébredő Erővel divatossá vált a női főhős a messzi-messzi galaxisban. Jyn Erso azonban Reyhez képest sokkalta kevésbé érdekes figura és ennek oka elsősorban a sablonos karakterrajzban keresendő. Esetében nem annyira a misztikus felhangú kiválasztott-recept, inkább a kényszerűség realizmusa dominál. A közönyből való kiút és a küldetéstudat megtalálása képezik a főhősnő karakterfejlődésének alapjait, de mindez csak mérsékelten teszi izgalmassá a figurát. A Sötét oldalon hasonlóan állóvízre emlékeztető helyzet alakul ki, mert habár Darth Vader is jelen van, az igazi főgonosz Krennick igazgató, ám ő pont annyira vérszegény, hogy ne érezzük se félelmetesnek, se pedig veszélyesnek. K-2SO személyében az előzetesek vicces, szórakoztató droidkaraktert ígértek, és tény, hogy a figurának vannak jó pillanatai, de jelenléte közel sem annyira fergeteges, mint reméltük.

A színészi játékokkal szerencsére nincs komolyabb probléma. Felicity Jones kissé felületesen megírt szerepét meghazudtolva rendkívül minőségi teljesítményt produkál. Akad egy premier plán, amiben kifejezetten lenyűgöző a színésznő alakítása. Ben Mendelshon kevésbé tudja hatékonyan kiküszöbölni gyenge karaktere átkát, de összességében még az ő produktuma is meglepően jónak nevezhető. Riz Ahmed kevés lehetőséget kap a kibontakozásra, de csalódást nem okoz, Forest Whitaker pedig érezhetően nagyon élvezi, hogy csatlakozhat a legendás cím mindenkori gárdájához.

A Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet nem is annyira Star Wars történet, inkább egy jóleső, de nem kirobbanó sci-fi háborús film, ami leginkább a befejezésben találja meg útját a fő történetfolyamhoz. A lázadás hangulata felemelő, a csatajelenetek pumpálják az adrenalint, a drámai szálak pedig gyakorta megindítóak. Mindez azonban nem áll össze  jóleső szórakozásnál többet is nyújtó élménnyé. Gareth Edwards jó filmet csinált, de nem találta meg történetében azt a különlegességet, a megfoghatatlan hangulati összetevőt, amely felhasználásával igazi, erőteljes Star Wars-epizód születhetett volna. 7,5/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!