George A. Romero uralta a huszadik század második felének zombifilmes műfaját. A veterán filmrendező látásmódja és stílusa a modern élőhalott-zsáner megalkotójaként örök elismertségnek fog örvendeni. Viszont most már vége. Legalábbis egyre inkább úgy tűnik, hogy a zombifilmek manapság már másról szólnak és másképp mesélnek, mint Romero klasszikusai. A The Walking Dead teljesen új irányvonalon mozog, hogy az apokaliptikus légkörben megragadhassa az emberi drámát, a Z világháború pedig globális, túlnépesedési kérdéssé tette az eddig leginkább mikrouniverzumok kontextusában feldolgozott eseménysort. A Kiéhezettek pedig valami egészen újat mutatott, evolúciós, scifi-szempontból vizsgálta az élőhalottak mibenlétét, ezzel nagy eséllyel új távlatokat nyitva a műfaj számára.

Most pedig Dél-Korea hozott egy olyan remekbe szabott alkotást, ami teljes joggal egyig fenti kategóriába sem sorolható be, olyannyira különböző stílusjegyeket elegyít magas színvonalon.

Seok Woo (Yoo Gong) sokat foglalkoztatott pénzügyi szakember. Életét gyakorlatilag száz százalékban kitölti a munka, és ennek eredményeképpen eléggé gyengén teljesít apai minőségében. Kislánya, Soo-an (Soo-an Kim) nem is szeret vele lenni, minden vágya az, hogy végre hazautazhasson az édesanyjához. A férfi így felszáll gyermekével a Szöulból Busan-ba tartó vonatjáratra, ám miközben a szerelvény kigördül az állomásról, Dél-Korában kitör a zombiapokalipszis, egy fertőzött pedig az utolsó pillanatban bejut az egyik kocsiba. A vírus terjedni kezd, a maroknyi túlélőnek pedig seregnyi élőhalott között kell átvészelnie a nem mindennapi utazást.

Sang-ho Yeon zombiműve a filmtechnikai kreativitás valódi paradicsomát prezentálja. Amikor valamilyen nagy volumenű eseményt szorítanak be a készítők szűk térre, mindig fennáll a veszélye annak, hogy pont ez a merész húzás gáncsolja majd az unalom és a vontatottság árkába a produkciót. A koreai rendezőt azonban keményebb fából faragták. Alkotása hiába játszódik mindössze egy vonatszerelvényen, illetve a különböző állomásokon, képes volt meglepően és magával ragadóan változatos összképet prezentálni.

Tény és való, a fő veszélyforrást a zombik jelentik, ám a Train to Busan ezt a feszültséget a lehető legtöbb oldalról feldolgozza, jó néhány aspektusból megmutatja. A nagy rohamok, egymásnak ütődő, vonagló testek között lassúbb, csendesebb, ám gyilkos intenzitást magukban hordozó szakaszok segítenek jobban kiismerni az élőholtakat. A sötét kocsikban, a megvakult zombik között előreosonó főszereplőkért úgy izgulunk, hogy majd megőrülünk. Ráadásul az amcsi zombiölők elbújhatnak a sarokban, mert a koreai srácok annyira kemények, hogy puszta kézzel, ököllel csapják agyon a dögöket.

Kifordul önmagából az emberiség. Mintha a Train to Busan leginkább ezt akarná megmutatni a zombiapokalipszis szimbólumával. A fertőzés kiindulópontja Szöul, nem Amerika vagy Európa. Mert a veszély onnan is érkezhet, ahonnan a világ a legkevésbé várná. Ráadásul az utóbbi években gyakran szóltak a hírek a két Korea erőfitogtatásairól, így a filmben tapasztalható félelem és a túlélőkre törő, egykori honfitársaikból álló zombihorda akár egy közelgő fegyveres konfliktustól való rettegés manifesztációjaként is értelmezhető. Mindenesetre sokat elmond, és nagyban megrémít az a monumentális jelenetsor, amelyben a félúton lévő állomásra érkező utasok a megmentésükre igyekvő hadsereget várják, ám a katonák és a rohamrendőrök már régen csatlakoztak az élőhalottak táborához. Így az, ami korábban a biztonságot és a megmenekülést jelképezte, most valódi pokollá, közelgő, dögszagú halállá alakul át. 

A film dramaturgiai kiindulópontja egy rosszul működő apa-lánya kapcsolat. Kezdetben fájdalmasan fárasztó az esetlen családi dráma, és ez nem is igazán változik a játékidő feléig, viszont a második egy órára végre rátér a forgatókönyv a dinamikus karakterfejlődésre. Seok Woo sokáig kifejezetten unszimpatikus szereplőként van jelen, ami nem túl jó pont egy főhős esetében, ám a cselekmény derekára megtanul felelősségteljes férfiként helytállni, a gyűrűző konfliktus végső kicsúcsosodásakor pedig már igazi, megindítóan őszinte apafiguraként funkcionál. Olyan emberként, aki bármit megtenne lánya biztonsága érdekében.

Érdekes, izgalmas beállításokban láthatjuk a túlélőkre támadó zombik vérszomját megelevenedni, miközben hatásos kameramozgások teszik dinamikusabbá az eseményeket. Az élőhalottak kiváló statisztavezetés és remek vizuális effektek útján jelennek meg, így gyakorlatilag majdnem olyan hitelesnek hatnak, mint a The Walking Dead járkálói.

És ők együtt vannak. Egy hordaként ömlenek rá az eleven húsra, hogy szétcincálják, átalakítsák. Míg a még élő emberek, emberi mivoltukat meg nem hazudtolva csoportokra oszlanak, paranoiába süllyednek, egymás ellen fordulnak. A túlélők nagy részének ez okozza vesztét. A pánikhelyzetben megjelenő ostobaság, ami minden mást, racionalitást és logikát elnyom, maga alá temet. És a vonatszerelvénybe zárt, klausztrofób pánik csak nő és nő, mígnem magára rántja a zombik tömegeit.

Mindehhez még kiváló lassítások és elsőosztályú zenei aláfestések is társulnak, hogy az élmény teljes legyen. És megint bekövetkezett, amire már volt példa. Miközben Hollywood jóformán gondolkodás nélkül szórja a pénzt, és gyakran csupán fércműveket ont magából, addig Dél-Korea vesz egy nagy levegőt, és elhozza 2016 egyik legjobb filmjét. 9/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!