6 éves a Movie Tank! - Nevem: Senki (1973)

2016. szeptember 14. - Sparrow

Percre pontosan hat esztendővel ezelőtt, 2010-ben történt meg, hogy rövid tervezés után, amolyan gyerekes lelkesedésből létrehoztam egy filmes blogot. Ezt a blogot. Akkor tizenöt éves voltam és szükségem volt valamilyen önkifejezési módra. Tudtam magamról, hogy egész jól írok és tisztában voltam a filmekhez való szorosan pozitív hozzáállásommal is. Ezért kezdtem tehát mozgóképekről írogatni, akkoriban persze még eléggé kiforratlan, amatőr módon. Aztán az évek múlásával szép lassan kialakult egy olyan színvonal, amire már nyugodtan büszke lehetek, a Movie Tank-ot nagy örömömre felkarolta az Index (tényleg szinte mindent megosztanak, amit írok, ezért ezúton is hálámat szeretném kifejezni), felkerültem a filmforgalmazók sajtólistáira és a különböző célokat, amiket kitűztem magam elé, rendszeresen be is teljesítettem.

Amikor közeledik a blog születésnapja, automatikusan elgondolkozom azon, hogy vajon milyen posztot kellene publikálni a jeles alkalom megünnepléseként. Az utóbbi esztendőkben inkább csak köszönetnyilvánítós, finoman viccelődős, rövidebb bejegyzéseket tettem ki, most azonban eszembe jutott valami tartalmasabb. Eléggé kézenfekvő is az ötlet, hiszen a blog első egy-két évében született írásaim még egyfajta betanuló időszakot képeznek. A legelső "filmelemzés", amit publikáltam, a Nevem: Senki című alkotást, kedvenc westernemet, és életem egyik legfontosabb filmjét vette górcső alá. Sikerült összehozni egy rövid történetleírást, mellé pedig kb. kétmondatnyi értékelést, ami nagyjából ki is merült a filmzene dicséretében (itt olvasható a poszt). Ebből is látszik, hogy habár csupán hat éve volt, de pont ez az eltelt időszak az, ami a gyereket a fiatal felnőttől elválasztja. Akkoriban csak épphogy elkezdtem igazán gondolkodni a filmekről. Most, hogy már úgy-ahogy kiforrott filmértéssel rendelkezem, újra előveszem Tonino Valerii remekét, és terveim szerint a tovább gomb után egy, a hat évvel ezelőttinél valamivel tartalmasabb írást kerekítek róla.

Minden olvasónak, kommentelőnek, likeolónak, építően kritizálónak, támogatónak, segítőnek és trollkodónak egyaránt köszönöm az elmúlt hat évet! Reményeim és terveim szerint lesz ez még bőven több is. 

nobody2.jpg

Ahogy a nemrég publikált, Filmek amiken felnőttem című posztomban is írtam, nem emlékszem, hogy hány évesen láttam először ezt az alkotást. Azt viszont tudom, hogy első látásra megtörtént a csoda, és már akkor biztos voltam benne, hogy egyik örök kedvencemmel ismerkedem. Azóta már jó néhányszor újranéztem, az eredeti Star Wars trilógia filmjei mellett valószínűleg ez az a mozgókép, amit a legtöbbször láttam.

A történet a 19. század végén, a vadnyugat alkonyán játszódik, abban a korban, amikor épp nagy változások mezejére készült lépni az amerikai kontinens. Jack Beauregard (Henry Fonda) farkastörvények között élte le élete nagy részét. Most már nem vágyik másra, csak arra, hogy békében Európába utazzon, és ott nyugalomban eltöltse "nyugdíjas" éveit. Példátlan pisztolyforgatóként, győztes párbajok királyaként azonban híre nem engedi könnyen. Egy félresikerült aranyrablás következtében vadásznak rá, de nem is ez a fő problémája, hanem az, hogy ráakaszkodik a fiatal és lelkes, talán még nála is gyorsabban tüzelő, folyamatosan vicceskedő figura (Terence Hill), aki magát egyszerűen csak Senkinek nevezi. A férfi célja, hogy rábírja Jack-et a legendához méltó visszavonulásra. Senki elképzelései szerint ehhez példaképének a visszavonulás előtt még egymagában szembe kell szállnia a vadak bandájának százötven kegyetlen gyilkosával, hogy a nagy összecsapás nyomán bekerüljön a történelemkönyvekbe. 

nobody3.JPG

Tonino Valerii nem semmi ihletforrásra támaszkodhatott, hiszen a műfaj atyaúristene, a spagettiwestern császára, Sergio Leone támogatta a Nevem: Senki történetének létrejöttét. A stáblista szerint az ötlet az, ami a nagy rendezőtől származik, alkotóként egyértelműen Valerii van megjelölve. A rendező amolyan tragikomikus vadnyugatot prezentál. Egy olyan világot, ami már nagyon szeretne eltűnni a történelem homályában, egy olyan társadalmat, ami valahol mélyen, vagy talán nem is annyira mélyen, tudja magáról, hogy eljárt felette az idő. Ahogy a film egyik fontos párbeszédében is elhangzik, régen még az számított, hogy ki rendelkezik a jobb pisztollyal, mára már azonban alaposan átértékelődtek az erőviszonyok. Az öregek értékrendje és a modern idők szavának pusztító irama ütközik a cselekmény konfliktusában. Látszólag. Egy másik oldalról megközelítve azonban a mű egyik fontos tanulsága, hogy önálló értékrenddel nem egyes generációk vagy embercsoportok rendelkeznek, hanem kizárólagosan az egyének. Mert mindenki maga dönti el, hogy az aranyat vagy a becsületet követi-e.

Olyan westernvilág ez, amiből eltűntek a valakik, helyüket átvették a senkik. Beauregard zárómonológjában elmondja, hogy az ő fiatalkorában az emberek nemigen találkoztak többször egymással, ám a történet jelenében már mindenki mindenkivel újra és újra összefut minden utcasarkon. Az idők változnak. Az egyéni teljesítmények, a jeles és kimagasló individuumok elenyésznek, a helyükbe valamilyen furcsa kollektivizmus lép. Talán mindez a hamarosan toronyházakat felhúzó és szuperhatalommá váló Amerikai Egyesült Államok szellemiségét vetíti előre. Egyéni teljesítmények rendszerének álcázott ipari termelést, amiben nem lényeg, hogy ki vagy, és aki valakivé válik, az is jobban teszi, ha inkább senkinek titulálja magát. Mert a címszereplő a történelmet befolyásolja, ám a nevét mégsem tudjuk meg. Jelképezi az összes kisembert, akik valaha szerepet játszottak a nagy eseményekben, de a történelem őket mégis elfelejtette.

nobody4.jpg

Senki karakterében az a legmegkapóbb, hogy magányos sorsát szellemes könnyedséggel és jó humorral vállalja fel. Megéli azt, hogy minden tehetsége és nagyszerűsége ellenére nem ő az, aki a történelemkönyvek lapjaira kerül. Hanem az a vén róka, akit ő juttatott a tűzvonalba makacs kitartásával. A címszereplőben gyermeki rajongás, férfias kiállás és mérhetetlen alázat, na meg rengeteg tisztelet vegyül. Ugyanakkor nem feltétlenül pozitív figura, sőt, időnként kifejezetten negatív színben tűnik fel. Gyerektől lop ételt, csal a kocsmai játékban, hazudik, hogy pénzhez jusson, és megállás nélkül manipulálni igyekszik Jack-et. Habár már első feltűnésekor egyértelművé teszi, hogy ő Senki, tehát egy senki, mégis, mintha minden komiszságával a világnak akarna bemutatni, amiért ezt valóban ráhagyja, amiért senki, a néző sem akarja tudni a nevét. Ennek ellenére elengedi a füle mellett tisztelt példaképe tanácsát, miszerint mielőbb váljon valakivé. Ezt talán azért teszi, mert túlteng benne a tisztelettel vegyes büszkeség, vagy egyszerűen csak modernebb emberként már nem tartja egyéniségét annyira, mint mondjuk Beauregard a magáét. Ilyen szempontból Senki, minden lazasága és poénkodása dacára, tragikus figurának is mondható.

Jack Beauregard egészen mást képvisel. Ő olyan korból érkezett, amikor az embereknek még volt nevük. Érthető, hiszen jóval kevesebben voltak, így mindenkinek jutott név, élet és valamilyen karrier. Könnyebb volt teljesíteni. Sokan a rossz oldalra álltak, ám amennyire a történetből kiderül, Jack mindig a rosszfiúkra rántott fegyvert, és habár valószínűleg nem volt tiszta életű, a nálánál nagyobb veszedelmekkel vette fel a harcot. Híre vadnyugat szerte elterjedt, vannak, akik tisztelik, vannak, akik gyűlölik. A film egyik legfontosabb jelenetében Senki a tehénlepényben csücsülő kismadár és a prérikutya történetét meséli el, amelynek tanulságát Jack zárómonológjában vonja le. Mintha saját életét látná újra megelevenedni a bugyuta tanmesében, amelynek segítségével az emberi élet egyszerre válik szerethetően egyszerűvé, ugyanakkor végtelenül szomorúvá is. A kérdés azonban a stáblista után is fennáll. Vajon Jack melyik figurában ismert magára? A nyakig szarban sipítozó kismadárban, az őt sajnálatból lekakiló tehénben, vagy a kegyetlen gyilkos szerepében feltűnő prérikutyában?  

nobody_1.jpg

Tonino Valerii hősei komikus, tragikus és dicső vonásaira egyaránt odafigyel. Mindehhez persze nagy segítségére van Ennio Morricone óriási filmzenéje, a Mester pályafutásának egyik legjobb soundtrackje. Senki "bevonulózenéje" játékos és kellemes, ugyanakkor egészen kicsit eposzi is, ami előrevetíti, hogy a humoros sallang alatt igazán komoly figuráról van szó. A fiatal titán és a kissé megfáradt öreg róka konfrontációi súlyosak és tele vannak kockázattal. Bizonyos jelenetekben meginog a hitünk abban, hogy ez a két fickó vajon ellenségként vagy barátként halad-e tovább a történetben. Morricone ezen képsorok alatt a gitárhúrokat gyilkolja meg nagyon keményen. A pofozkodós, kergetőzős epizódok sem hiányozhatnak, ezek lazább töltetei a cselekménynek, helyenként már idejétmúlt, de még mindig izgalmas akciókoreográfiákkal. Azonban talán mondanom sem kell, hogy mindezen túl a legnagyobb kedvencem Morricone Wild Horde című trackje és a vadak bandájának elsöprő erejű nagyjelenetei. Epikus dallamokra, hosszan kitartott, gyönyörű snittekben, mint a végzet maga, úgy vágtatnak keresztül a vidéken. A néző nem érti, hogy Beauregardnak hogyan lehet esélye egy ilyen hatalmas és legyőzhetetlennek tűnő ellenséggel szemben. A vadak bandája arctalan gonosz, és pont ettől, az ismeretlenség érzésétől hihetetlenül óriási és erőteljes. A lovasokat kísérő zenei hangulat pedig nemes egyszerűséggel fenomenális.

Terence Hill viszonylag ritkán tűnt fel a vásznon örök cimborája, Bud Spencer nélkül, de időnként azért kipróbálta magát szólóban is. Jól is tette, hiszen a nagydarab pofonosztó nélkül is jól áll neki a western, névtelen, de mégis magabiztos pisztolyhősként kiválóan helytáll a címszerepben. Rendkívül szimpatikus, vicces és emlékezetes játékot hoz. Persze partnere is elsőosztályú. Henry Fonda úgy parádézik, ahogy egy színészlegendának illik parádéznia. Arcjátékban benne van Jack minden viharos érzelme, rengeteg tapasztalata és vélhetően többnyire keserű múltja. Minden, amitől vérbeli ragadozóvá, ugyanakkor megfáradt öregemberré válik a magányos harcos. Ám ami a legfontosabb, az az, hogy Hill és Fonda elsőosztályú párost alkotnak a vásznon, ritka az ilyen magas szintű összhang főszereplőtársak között.

A Nevem: Senki nagyszerű western. Személy szerint a kedvencem a műfaj képviselői közül, és az az érzésem, hogy ez nagyon nem is fog változni a jövőben. Nyilván van ebben a véleményben némi szentimentalizmus és gyermeki nosztalgia is, de én ezt egyáltalán nem bánom. Imádom ezt a filmet! 10/10.

A bejegyzés trackback címe:

https://movietank.blog.hu/api/trackback/id/tr511703387

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csokis · http://csokis.blog.hu 2016.09.20. 07:36:57

Talán VHS-en láthattam a 80-as években, de nagyon szerettem. Jobban, mint a Volt egyszer egy vadnyugatot, pedig az első "felnőtt mozis" élményem volt, és mint ilyen, máig meghatározó. Minden idők egyik legjobb (ha nem A Legjobb) westernje.