A Démonok között nagy sikert aratott, a horrorrajongók odavannak James Wan tavalyi ördögűzős filmjéért. Én személy szerint nem tudom hova tenni a nagy lelkesedést, a mű nem volt rossz, egyszer meg lehetett nézni, de semmi kiemelkedőt nem nyújtott. Nem baj, a pénz nagy úr, tehát valamifajta folytatás borítékolható volt. Végül spin-off lett a folyamat vége, amely arra a bizonyos babára fókuszál, amit a Démonok között főhősei paranormális raktárukban tartanak. Annabelle megérkezett, és óvakodj, ha szembe találkozol vele.

Mert egy filmen belül ennyi klisét még nem láttál...

Mia (Annabelle Wallis - vicces casting) és John (Ward Horton - nem vicces casting) egy párt alkotnak, szeretik egymást, és boldogságukat megkoronázandó éppen gyermekáldás elé néznek. John meglepi babafétises nejét azzal a darabbal, amit a nő már égre-földre keresett. Egyik este a szomszédok néhány éve elszökött, azóta sátánistává lett gyermeke, Annabelle Higgins egyik társával együttműködve meggyilkolja szüleit, majd a furcsa pár Miáéknál is tiszteletét teszi. A megrázó támadásnak végül az épp időben kiérkező rendőrök vetnek véget, ám arra már senki sem figyel, hogy Annabelle csurom véresen, Mia vadonatúj babáját a kezében tartva leheli ki a lelkét.

Őszintén meglepődnék, hogyha Gary Dauberman fogatókönyvíró a közeljövőben ismét lehetőséget kapna arra, hogy valamilyen nagyobb projekt háza táján ügyködjön. Nem szeretek ilyen alpári stílusban publikálni, elnézést kérek érte, de akkor is le kell írnom, hogy a reggeli vécétermékem rendszerint színvonalasabb szokott lenni, mint az Annabelle története. A 100 perces játékidő során egymást érik a klisék, jóformán egyetlen jelenet sem telik el valamilyen jól ismert sablon felhasználása nélkül. A baj csak az, hogy a sztori ennyiből áll, eredeti ötletet abszolút nem tartalmaz, a kliséket pedig oly módon fokozza túl, hogy az egy idő után már fizikai fájdalmat okoz azon nézőknek, akik kettőnél több horrort láttak már korábban. A forgatókönyv azonban nem itt vérzik el, hanem már az alapoknál beadja a kulcsot, ugyanis az Annabelle sztorija gyakorlatilag egy nagy logikai baki, amit persze meg lehet magyarázni, tekergethetjük addig a részleteket, amíg állításom hitelét veszti, de ez nem változtat a tényen, miszerint ahogy telik a játékidő, a produkció úgy válik egyre nagyobb ostobasággá, amin egy ponton túl már tényleg csak röhögni lehet. És mindebbe még bele kellett erőltetni egy botrányosan fölösleges családi drámát is, ami már csak hab a szeméttortára.

John R. Leonetti rendező azért menti a helyzetet, amennyire tudja. Na, azért ne tessék túlgondolni a dolgot, mert a direktor atmoszférát teremteni képtelen, de néha azért alaposan ránk hozza a frászt. Nagyon jók az Annabelle világítási és vágási megoldásai, továbbá a hangeffektek és a filmzene kihasználása is kreatív, így a hirtelenségre alapozó ijesztések többnyire működnek. Gyakorlottabb horrorosok persze nem fognak akkorákat ugrani, mint azok, akiknek ez a tűzkeresztség (szegény szerencsétlenek...), de azért el kell ismerni, hogy akadnak pofás momentumok. A gond a már előbb is említett vonulattal van, konkretizálva a hangulattal. Az elvárható, alapjaiban félelmetes, zsigeri szinten borzongató atmoszférából semmit sem kapunk, az Annabelle-ben egyszerűen nincsen feszültség, nem képes átjárni vérfagyasztó kisugárzásával, mivel nincs is vérfagyasztó kisugárzása. Semmilyen kisugárzása sincsen.

Annabelle Wallis nagyon jó a női főszerepben. Komolyan mondom, ha másért nem is, de a színésznő kiváló alakítása miatt egyszer mindenképpen érdemes a mű megnézésére vetemedni. Wallis nagyszerű, érzelemgazdag játékával képes meglepő mértékben növelni az alkotás hitelét. Persze, ellensúlyként máris ott van Ward Horton, aki... valami borzalmas. De olyan szinten, feldolgozhatatlanul rossz, hogy arra szavak sincsenek. Megkockáztatom, hogy Horton produktuma simán befér az általam valaha látott három legrosszabb színészi alakítás közé.

Annabelle megérkezett... de ha otthon maradt volna, a filmművészet és a horrortörténet akkor sem lenne kevesebb, és mi sem maradnánk le semmiről. Klisétenger alibipozitívumokkal. 5/10.