Ezúttal négy filmről írok, mindegyik az idei év termése.

Sinister ( 2012 )

Az igényes filmkedvelőnek időnként szüksége van olyan produkcióra, ami igazán be tudja paráztatni. Ezért voltunk vevők olyan művekre, mint A kör, a Rémálom az Elm utcában, vagy a Silent Hill. Persze mi sem tud nagyobb csalódást okozni, mint ha a félelmetesnek várt film valójában unalmas erőlködések sorozata. Persze, a Sinisternél azért nem erről van szó, a negatívumok más téren érkeznek. A főhős Ellison ( Ethan Hawke ), válságban szenvedő, de Amerika-szerte híres krimiíró. Legújabb regényét igaz történet alapján készíti, ezért családjával beköltöznek egy házba, ahol az előttük itt lakó család négy tagját felkötötték a hátsó kertben álló fára. Az ötödik, utolsó családtag, egy kislány, eltűnt, és azóta sem került elő. Ellison utóbbit kívánja könyve főelemének megtenni. Ám hamarosan hátborzongató dolgokat talál és tapasztal a házban, például a padláson egy dobozt, melyben több gyilkosságot, köztük az akasztást is, megörökítő Super 8-as filmek vannak.

A Sinister kétségtelenül ügyes próbálkozás, lehúzni fölöslegesen sznob dolog lenne, hiszen célját tulajdonképpen eléri a film, azaz sikerül félelmet keltenie a nézőben, a produkció megtekintése közben mindenképp, ráadásul utána is... Kb. 5 percig. És itt van az elsődleges probléma. A Sinister félelmetes, sőt, időnként olyan pazarul megkomponált, hátborzongató képsorokat látunk, amihez foghatóval még nem találkoztam, viszont a hosszútávú hatása nagyon kevés. A Sinister az a film, amit az ember megnéz egyik este, amikor épp nincs más dolga, de utána hamar elfelejti. Hiányzik a produkcióból az a fajta erő és energia, ami példának okáért megvolt A körben vagy a Fűrészben. Ezek befészkelték magukat az agyunkba, és örökre ott maradnak, továbbá arra kényszerítenek, hogy újra megnézzük őket. Viszont a Sinistert nem fogjuk újranézni, mert fölöslegesnek érezzük. Ez akkor sem változik, ha végül is konstatáljuk, hogy a cselekményvezetés pazar, a csattanó pedig bődületesen kreatív és erőteljes, ráadásul Hawke is kitesz magáért. De, mondom, nincs meg a kellő mélysége a dolognak.

Merida, a bátor ( 2012 )

A Pixar. Az animációs filmek színterének legkülönlegesebb gyártója. Mérhetetlen kreativitásukról és remek történeteikről váltak híressé. Olyan kiváló klasszikusokat köszönhetünk nekik, mint a WALL-E, az Egy bogár élete, vagy éppenséggel a Toy Story-trilógia. Hagyománnyá vált, hogy a Pixar minden évben bemutat egy friss produkciót, rendszerint az épp aktuális év Oscar-szobrocskájára pályázva, animációs kategóriában, melyet azért többnyire sikerül is bezsebelniük. Tavaly azonban, a Verdák 2 évében, még a jelölésig sem jutottak el. Személy szerint utóbbi produkciót végig sem bírtam nézni. Ekkor egészséges félelem fogott el, mint filmrajongót: Vajon a Pixar megfáradt? Elfogytak a jó ötletek? Hiszen már a 2010-es Toy Story 3 is folytatás volt. Őszintén szólva a Merida, a bátor sem vonzott túlságosan, nem éreztem benne a Pixartól korábban megszokott különlegességet. Természetesen, ki nem hagynám azért a gyártó új filmjét, megtekintettem a produkciót. És hál' Istennek jól sikerült. Persze, azért nem egy Némó nyomában, de kétségtelenül kiváló szórakozást nyújt. A kreatív ötletek terén azonban egyelőre úgy néz ki, le kell mondani a Pixarról, hiszen, habár a film nézése közben ez annyira nem zavaró, végig ott van mellékzöngén A rettenthetetlen, még akkor is, ha a cselekmény teljesen másfelé kanyarog, a főbonyodalomban pedig a Mackótestvér köszön vissza. Természetesen ezeket meglehet bocsájtani, hiszen maga a forgatókönyv remekbe szabott, a cselekményvezetés kiváló, a történet végig izgalmas. A főhős karaktere viszont annyira nem tetszett. A történet a régi Skócia földjén játszódik, ám Merida egy 21. századi hisztis ribanc. Sajnos kicsit se illik a történet korába. Ellenben a mellékszereplők nagyon jók, különösen Merida apja, a király, Fergus, akin sokszor nevettem, rendkívül vicces figura. Az animáció meg természetesen csodaszép, időnként valóságos vizuális orgiát teremt, különösen, ahogy a Nappal játszanak az alkotók. Sosem értettem az animációs filmeknél, hogy minek van szükség a betétdalokra, ráadásul a Pixarnak ez nem is volt eddig szokása, viszont ezúttal jól működnek ezek a számok, összesen kettő van, különösen a második sikerült nagyon hangulatosra, nyilvánvalóan a magyar nyelvű ének is sokat dob rajta.

Vadállatok ( 2012 )

Szándékosan vártam Oliver Stone idei filmjének megtekintésével, és előtte inkább elolvastam a mű alapjául szolgáló Don Winslow-regényt, ami kifejezetten jó, nem kevésszer egyenesen zseniális. Ez elsősorban a pazar narrációnak köszönhető, mely leginkább olyan hatást kelt, mintha Don csak az egyik haverjának mesélné, alaposan betépve, a sztorit. És ezt a módszert rendkívül változatosan alkalmazza a szerző, így egyáltalán nem válik unalmassá. Sajnálatos módon a filmbe pont ezt a nagyszerű elbeszélési módot nem tudták átvenni. Helyette az egyik szereplő, O ( Blake Lively ) meséli el a sztorit, aki közös csaja Bennek ( Aaron Johnson ) és Chonnak ( Taylor Kitsch ), akik a napfényes Laguna Beach és környéke legütősebb füvét termesztik. Ám a Mexikóból Amerikába való költözésre készülő Baja Kartell kiveti rájuk hálóját. Azt akarják, hogy a füvet a srácok rajtuk keresztül értékesítsék, így hasznot hajtva a Kartell konyhájára. Amikor Benék nemet mondanak, a Kartell vezetője, Elena Sanchez ( Salma Hayek ), elraboltatja O-t első számú nehézfiújával, a jéghideg tekintetű Ladoval ( Benicio Del Toro ). A történet természetesen nem egy eredeti dolog, persze, a regényben sem ez a lényeg. Ahogy már írtam, a könyvben az elbeszélésmód vitte el a hátán a cselekményt. A filmben viszont O narrációja brutálisan szar. A zárómonológ zárását letekintve pocsék, és ami különösen nem tetszett, hogy a lány karakterét is teljesen megváltoztatták. A regényben ugyanis egy hülye, faszszopó kurva, aki mégis veszettül szerethető, és ezért különleges. A filmben viszont csak egy okoskodó, újgazdag ribanc. Chon karaktere sem az igazi, nagyon nem jön át a lélektelen háborús veterán, aki semmitől sem fél. Persze, ezek nem csak az összehasonlítás végett negatívumok, ha csak a filmet tekintjük, akkor is zavaróak a karakterkidolgozások. A többi figura például súlytalan. Blake Livelyben abszolút csalódtam, sokkal jobb játékot vártam tőle. A főszereplők nem voltak rosszak, de nem nyújtanak maradandót. Érdekesség, hogy Kitschre, rövid hajjal, még úgysem ismertem rá, hogy tudtam, hogy ő az. Hayek kifejezetten jól alakít, kellően rideg, máskor aggódó, azaz a figura hirtelen hangulatváltozásait kiválóan tolmácsolja. John Travolta is feltűnik néha egy mellékszerepben, ám játéka erőltetett, és, fáj leírni, de mérhetetlenül rossz. Aki gyakorlatilag elviszi a filmet a hátán, az Benicio Del Toro, a kiváló aktor, aki a kegyetlen Ladot olyan jéghidegen kelti életre, amitől rohangált a hideg a hátamon. Összességében sajnos a Vadállatok tucatfilm lett, néhány hónap múlva már senki sem fog emlékezni rá. Pedig Stone pazar rendezői húzásai tetten érhetőek, ám ez kevés.

Képtelen kampány ( 2012 )

Zach Galifianakis, azaz a vicces szakállas fickó a Másnaposokból, aki nem tudná, nem volt ám mindig ilyen lökött. Lehet, hogy furcsa, de komolyabb színészi karrierjét a Tru Calling című, hamar megbukott, de színvonalas drámasorozatban kezdte, itt egy végtelenül komoly boncmestert alakított. Ezt követte a Másnaposok, melyben ő volt Alan, az idióta, nagyra nőtt óvodás, aki már-már ijesztően hülye. Azóta pedig nem is láthattuk másfajta szerepben, a Terhes társaságban is ugyanazt hozta, a Másnaposok 2-ben sem volt különb, és idén, a Képtelen kampány című komédiában is gyökér, csak egy fokkal megbízhatóbb, mint Alan, hiszen ezúttal indul a képviselőválasztáson. Ellenfele Will Ferrell, vagyis az általa alakított politikus. Már az eléggé megijesztett, hogy a film rögtön DVD-re jött ki itthon, és félelmeim összességében beigazolódtak. Mint vígjáték, a Képtelen kampány abszolút vállalhatatlan, egy-egy, de tényleg csak ennyi, apróbb momentumot leszámítva még csak elmosolyodni sem lehet a filmen, teljesen nonszensz kategóriájú dolgokon kéne röhögnünk az alkotók szerint. Galifianakis és Ferrell is, különösen utóbbi, pocsékul játszanak, a mellékszereplők pedig irritálóak. Egy kivétel van, a kampányfőnök Tim, akit Dylan McDermott kelt életre. Ő eléggé ötletes figura. Ami végső soron valamelyest megmenti a filmet, az az amerikai politika, és művelői iránt megfogalmazott, kendőzetlen, zseniálisan pofátlan kritika, mely időnként ugyan túlzásba esik, de ez még jól is áll neki.

Sinister: 6/10

Merida, a bátor: 8/10

Vadállatok: 6/10

Képtelen kampány: 5/10