Vannak szép és értékes igaz történetek, amelyek azonban mégsem kívánkoznak a filmvászonra. Már többször írtam arról, hogy a valós események megfilmesítésének egyre nagyobb méreteket öltő kultusza képes olyan alkotásokat is eredményezni, amelyek történései kétségtelenül fontosak, megőrzésre és időszakos felelevenítésre érdemesek, viszont nem a játékfilm a megfelelő felület számukra, üzenetük kifejezésére. Célszerűbb volna újságcikkben, esetleg dokumentumfilmben megemlékezni róluk, mert nemes egyszerűséggel cselekményi mennyiség szempontjából bizonyulnak kevésnek a kétórás játékidő kitöltésére. Érdekes, hogy ilyen bevezetőt írtam, mert az Oroszlán története egyértelműen olyan valós alap, amely a nagyvászonra való.
Csakhogy a készítők mégis mindent megtesznek annak érdekében, hogy elhitessék velünk ennek ellenkezőjét.
Saroo (Dev Patel) Ausztráliában nevelkedett szerető nevelőanyja (Nicole Kidman) és nevelőapja (David Wenham) biztonságot nyújtó szárnyai alatt. Azonban a fiú nem ebben az országban született. Indiában látta meg a napvilágot, ahol testvéreivel és édesanyjával mélyszegénységben töltötte mindennapjait. Bátyjának és mamájának segített a különböző munkákban. Ott próbáltak némi pénzt és ételt szerezni, ahol csak tudtak, ha lehetett, becsületesen. Elérkezett azonban az éjszaka, amikor Saroo magára maradt egy vasútállomáson. Hiába várta testvérét, aki megígérte, hogy visszajön. A vonat, amelynek egyik kocsijában álomba zuhant, messzire vitte a kisfiút. Saroo elveszett, és nem is talált haza. Árvaházba került, ahonnan a korábban említett ausztrál párnak köszönhetően került ki viszonylag hamar. Az eseménysorozat jelenidejű síkján már javában benne jár húszas éveiben, amikor is ráébred, hogy megakarja találni első otthonát és édesanyját.
Szinte minden évben akadnak olyan filmek a díjszezon mezőnyeiben, amelyek persze jók, de a körülöttük kialakult nagy felhajtást talán mégsem érti mindenki. Idén az Oroszlán képviseli ezt a kategóriát. A mű nagyon szép, aktuális, érdekes és megható eseményeket mesél el, de miközben nézzük, az lehet az érzésünk, hogy Garth Davis rendező nem igazán tudta eldönteni, hogy honnan kellene megfogni az alapötletet ahhoz, hogy igazán nagyot üssön. Én tudom magamról, hogy nagyjából kifejlett férfi létemre viszonylag szentimentális vagyok, így nem ritka, hogy egy-egy hitelesen előadott, megható mozgóképet akár még meg is könnyezek. Viszont az Oroszlán, habár erősebb pillanatai tényleg szavannai ragadozóhoz méltón üvöltöttek ki a többi jelenet halk mormogásának masszájából, nem volt képes igazán földhöz vágni, nem éreztem az érzelemorkán által generált, felemelő impulzust.
Láttam egy szolgaian bemutatott cselekményt, ami fontos és megrázó dolgokról szólt, de az emlékezetes filmélményt nem fedeztem fel benne. A játékidő kezdetén a főhős kisfiúi énjét láthatjuk, megtörténik a bonyodalom kirobbanása, előáll a forgatókönyv konfliktushelyzete. És amikor már jócskán túljárunk az alkotás első negyed óráján, akkor is ez történik. Az expozíció nagyjából el is foglalja az első egy órát, szűken legalábbis mindenképpen, de ez korántsem indokolt, hiszen nincs benne több annál, mint amit egy átlagos filmdráma átlagos bevezetője általában mutatni, nyújtani szokott. Mire végre megjelenik a tényleges főszereplő Dev Patel, a végül előzményi pozícióból teljes értékű történeti szegmenssé avanzsáló első etap minden aktuálisan szívfacsaró történeti töltete ellenére már unalomba sodorta a narratívát.
És ezzel leginkább az a baj, hogy a lényegi cselekményre, tehát Saroo felnőtt énjének rég elveszett szülőotthona után történő kutatására nemes egyszerűséggel nem jut elegendő idő. Habár még így is viszonylag sokat időzünk Dev Patel huszonéves főhősével, az ő különböző intra-, illetőleg interperszonális konfliktusainak hullámvölgyében taposva - elsősorban ausztrál családja és szintén fogadott testvére körül adódnak érzelmi gondok és nehézségek -, mégsem érezhetjük azt, hogy a forgatókönyv és a rendezés párosa, különösen utóbbi, kellő mélységbe leás ahhoz, hogy végül igazán robbanjon a katarzis. A fináléban gyönyörű szép és megható események történnek, de az ilyenkor várt komoly gyomros sajnos elmarad. Az atmoszféra gyengének bizonyul.
Úgy gondolom, az Oroszlánnak megszavazott, nem kevesebb, mint hat Oscar-jelölésből csupán egy, vagy maximum kettő megérdemelt. A jogosság tekintetében ingatagabb lábakon álló nomináció a filmzene vonatkozásában nevezhető meg. Tényleg szépek a dallamok, valóban minőségi aláfestést nyújtanak, és a történet kontextusában találónak bizonyulnak, de talán mégsem nevezhetők meg az év legjobbjai között.
Viszont Nicole Kidman maximálisan megérdemelné a legjobb női mellékszereplőnek járó aranyszobrot, mert amit a színésznő művel, azzal rövid úton és ellentmondást nem tűrően bizonyítja, hogy miért is vált naggyá a nagyvásznas szakmában. Félelmetesen hiteles produktumot láthatunk Kidmantől. Természetesen hozzá köthető az alkotás legerősebb jelenete, amely az anyaság és az örökbefogadás keresztmetszetében, párbeszédes keretek között prezentálja karakterének motivációit. És ezért a képsorért már meg is érte kifizetni a mozijegyet. A többiek is jók azért, Dev Patel kifejezetten erős érzelmeket zongoráz végig, a főhős barátnőjét játszó Rooney Marát pedig alakítása remek minőségéből ítélve egyáltalán nem zavarja, hogy az elnagyolt szerelmi szál okán karaktere teljesen feleslegesnek tűnik.
Az Oroszlán összességében kihagyott ziccer hatását kelti. Kéznél volt egy tökéletes és valóban a moziba kívánkozó igaz történet, hozzá pedig jött még egy maroknyi kiváló színész. Utóbbiak kétségtelenül helytállnak, de mégis, a rendezés és a forgatókönyv mintha végig csak a felszínt kapargatnák, mélyreható, erőteljes filmélményt nem képesek prezentálni. Kár érte, de azért egyszer érdemes megnézni. 6/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
