Boldog párkapcsolatok szövődnek, amelyek nem ritkán házasság formájában hirdetik tovább az elégedettség igéjét, hódolva a nyíló tavaszi virágok illatára emlékeztető, tökéletes és igazából megfoghatatlan harmónia zamatának. A különleges és örömteli illatok viszont idővel megkophatnak, elhalványulhatnak vagy akár teljesen meg is szűnhetnek. Rosszabbik esetben képesek átcsapni kifejezetten zavaró bűzbe, elviselhetetlen, orrfacsaró szagok együttesébe, amit egy idő után már lehetetlen elviselni. Így lesz a folyamat vége az esetek túlságosan nagy arányában egymás ellen fordulás, szakítás, válás. A statisztikák megmondják, mi pedig tudomásul vesszük. Hibás gondolkodási mechanizmusunk keretei között azonban egyfajta tabuként kezeljük a rosszul működő párkapcsolatok témáját, nem vagyunk hajlandók a problémakör mögé nézni, hogy meglássuk, mi az, ami tévútra szaladt.

Derek Cianfrance 2010-es rendezése megteszi helyettünk.

Dean (Ryan Gosling) nem áll a helyzet magaslatán. Napszemüvege mögül, torkán egymás után leguruló sörök társaságában szemléli a tovaszaladó, szürke mindennapokat, miközben néha végigsimít kopaszodó fejbúbján. Felesége, Cindy (Michelle Williams), ápolónőként dolgozik és épp egy új, csábító, azonban költözéssel járó álláslehetőséget mérlegel a döntést sürgető orvoskolléga nyomása alatt. Dean és Cindy nem boldogok, vagy ha azt állítják, akkor nevetségesen naiv módon feltételezik abszolút ostobának és hiszékenynek a hallgatót. Kislányuk érdekében igyekeznek fenntartani a működő családmodell felületes sablonját, ami azonban egyre nagyobb hasadékokból vérzik, hogy végül válaszút elé állítsa megkeseredett hőseinket. Pedig egykor szerették egymást. Vagy legalábbis szentül hitték, hogy szeretik egymást...

Cianfrance filmje könnyűszerrel unalomba fulladhatna, azonban az író-rendező meglátja a lehető legjobb megoldást, amivel gond nélkül megelőzi az említett problémát. Párhuzamos történetvezetése egyszerre mutatja meg a prológust és az epilógust, a szárnyalást és a zuhanást, az örömöt és a kínt. Kezdet és vég összekapcsolódása teremt hihetetlenül erőteljes narratív világot a Blue Valentine számára, ami elsősorban azért tragikus film, mert a szerelmi élet halál előtt bekövetkező elmúlását egyfajta körforgásként, elkerülhetetlen életeseményként prezentálja. Mert a világban, ahol a film játszódik, nem létezik olyan, hogy szerelem. Nem csak a főhősök életébe tekinthetünk be, megismerhetjük más házaspárok és kapcsolatok alakulását, eredményeit is. Egyik sem végződött jól. Cindy nagymamája talán csak eleinte érzett szerelmet a nagypapa iránt, de már ebben sem biztos, a lány szülei pedig úgy viselkednek, mintha mindig is utálták volna egymást, miközben Dean azt se tudja, mi van édesanyjával, merre jár a nő. Igen, ez a történet azt mondja, hogy a szerelem nem létezik. A nézőre vár a feladat, hogy eldöntse, egyetért-e az állítással.

Cianfrance mindenesetre magasról tesz arra, hogy normákat, vagy esetleg alapvető igazságként kezelt társadalmi elképzeléseket sért, ennek megfelelően rendületlenül érvel tételgondolata, a szerelem hamis képének valósága mellett. A múltbéli szál rendkívül megkapó, kellemes romantikus ismerkedéstörténet jól eltalált epizódokkal, ügyes szövegkönyvvel, szívet melengető körítésben. Viszont ezen a síkon rendszerint csak megszabott időszakokat tölthetünk, mert vissza kell térnünk a jelenbe, ahol már minden elszaródott. A gordiuszi csomó módjára kibogozhatatlanná váló konfliktusegyüttes felgyűlik hőseinkben, aki kegyre nehezebben bírják elviselni a súlyos terhet. És ez a történetszál bizony folyamatosan gyomron rúgja és ágyékon bokszolja a boldogság megszületését narráló flashback-képsorokat, amelyek így konstans módon baljós atmoszféra kíséretében mérnek komoly csapásokat a naivitását és egyetemes igazságokba vetett hitét mindenáron megőrizni akaró néző lelkére.

A film egy ponton a tiszteletet említi. A tisztelet fonódik össze a szerelem eszményével, mintha a bonyodalom megoldása (már ha a teljes karakterfejlődési kudarcot lehet megoldásnak tekinteni) is itt rejlene. A párkapcsolatot és a házasságot, így a családot is elsősorban nem a megismerkedési-fellángolási időszakból megmaradt, rózsaszín ködbe vesző szerelmes érzelmek tartják össze, hanem a tisztelet, amit kölcsönösen kell érezni egymás iránt. Miután ez elveszett, megszűnt, meghalt és elszáradt, már csak a menthetetlent próbálhatjuk valahogy mégis megmenteni, hogy aztán persze csődöt mondjunk tervünk végrehajtásában.

A férfi és a nő más-más módokon próbálják elodázni az elkerülhetetlent. Cindy leginkább tudomást sem vesz a problémáról, próbálja fejét homokba dugó strucc módjára átvészelni a viharterhes időszakot, miközben Dean abban reménykedik, hogy a jövő jobb lesz. Ez utóbbi történetelem, illetőleg karaktervonás elmésen kigondolt szimbóluma a pár által meglátogatott szexmotel futurisztikus berendezettséggel operáló szobája. Ha a jelen problémáit nem lehet megoldani, a férfi inkább izzadtságszagú erőltetettség által akar a jövőbe tekinteni, amit szebbnek igyekszik látni, de valójában csak sötétséget pillant meg a horizonton. Kárhozatra predesztináltatott házastársi együttműködésük koporsójába igazság szerint már a sztori expozíciójában beleverik az utolsó szöget a narratív sírásók, körülbelül akkor, amikor a család kutyája elszökik, hogy teteme végül az autóút mellett heverve tűnjön fel újra. Mintha az állattal együtt az egykor hősszerelmesnek tetsző pár maradék felelősségvállalási képessége is elpusztult volna.

Derek Cianfrance a szerelem mellett egyéb, de a főmotívummal persze összefüggésben álló témákra is kitér, így például epizódokat szentel a halálnak, az abortusznak és az öregkornak is. Egy ideig úgy tűnhet, hogy a rendező a hitelesség kedvéért feláldozza a nagy erejű érzelmi katarzis lehetőségét, mintha bicskája beletörni látszana a fajsúlyos feladatba, ám a játékidő derekán megfordítja ezt a tendenciát, ezzel rövid úton és hosszútávon egyaránt lenyűgözve a nézőt. A Blue Valentine a finálé felé haladva egyre nagyszabásúbb emocionális hullámokat generál, pont azáltal, hogy a megrázóan emberközeli, fájdalmasan életszagú mozzanatokat tökéletes hangulati pozicionálással tálalja, ezt alátámasztva rendhagyóbb kamerabeállításokkal és kiemelkedően valósnak ható színvilággal. Eme atmoszféra ölén pedig Cianfrance már könnyedén koreografál néhol természetesen szép, de többnyire azért radikálisan szomorú jeleneteket, amelyekben kivétel nélkül jelen van a megsárgult és végleg elveszni készülő érzelmek melankóliája is. Mindez  rendkívül nyers, sallangtól és túlpúderezett felhangtól mentes szexjelenetekkel kiegészülve válik kiemelkedő teljes egésszé.

Ryan Gosling ekkor még a világsztárrá válás határvidékén egyensúlyozott, hiszen ugye egy esztendővel járunk az áttörést hozó Drive előtt. Persze a színész már ekkor is kiváló tehetségnek bizonyult, ahogy korábbi munkáiban is (Emlékezz a titánokra, A hitetlen, Szerelmünk lapjai, stb...). Meg kell azért jegyezni, hogy helyenként - főleg mimikában - túljátssza az adott jelenetet, de összességében természetesen kiváló produktumot prezentál. A mű igazi óriása azonban ki más is lenne, ha nem az eme alakításáért Oscar-díjra is jelölt Michelle Williams. A mai napig nem forog a színésznő neve annyira a közszájon, mint amennyire megérdemelné, pedig már négyszer jelölték az aranyszoborért folyó versenyre, ami nem is csoda, hiszen színészi eszköztára a jelek szerint kimeríthetetlen, hitelességi faktora pedig máris a legnagyobb színésznők közé emelte, pedig még csak harmincas. Ez pedig talán eddigi élete legnagyobb játéka.

A Blue Valentine nem csak emlékezetes, letaglózó és hangulatos film, hanem egyben még rendkívül merész is. Hogy miért? Azért, mert megkérdőjelez valamit, amire a legtöbben egész életünket építjük. A létező és előbb-utóbb beteljesedő szerelem létértelmet adó valóságelemét. A Blue Valentine ezért kiemelkedően elgondolkodtató filmélmény, és ezért megkerülhetetlen. 9/10. 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!