Movie Tank

Farkát kergető filozófia - Egy kutya négy élete (2017)

2017. január 26. - Sparrow

Van egy elképzelés, amely szerint gyerekkel és kutyával bármit el lehet adni. A hipotézis számtalanszor bizonyítást nyert, ami nem is csoda, hiszen négylábú főhősnek szurkolni kicsik és nagyok számára egyaránt különleges élmény. Komoly probléma azonban, hogy időnként mindössze erre a cukisághatásra alapozva próbálnak hódítani a készítők, mellőzve bárminemű mélyebb tartalmat, esetlegesen filmművészeti szándékot. Jó érzéssel tölti el az igényes befogadót, amikor egy kutyafókuszú mozgóképről kiderül, hogy van érdemi története, célja, valamint üzenete, és nem csak újabb családcsalogató pénzlehúzásként áll a sorban. Az Egy kutya négy élete megnyugtató egyértelműséggel előbbi kategória képviselőjeként kezdi meg játékidejét, hogy a film végére csalódást keltően mégis utóbbi csoport tagjai között kössön ki.

dog3.jpg

Négylábú főhősünk élete nem tartott soká. Jöttek a sintérek, elvitték és hát... sajnos ennyi. Viszont a történet ezzel messze nem ért véget, hiszen az eseményeket folyamatosan narráló kutyus új testben újjászületik. Véletlen egybeesések folytán kerül szerető gazdájához, Ethanhöz. A kisfiú elnevezi, így főhősünkre innentől Baileyként hivatkozhatunk. Bailey szép és teljes, de azért az árnyoldaltól sem mentes életet él a fiatal futballtehetséggé érő Ethan mellett, ám egy napon eljön a pillanat, amikor mennie kell. Bailey azonban ezúttal sem hal meg véglegesen, újjászületik és rendőrkutya lesz belőle, majd megint visszatér és egy magányos egyetemista lány társául szegődik. Miközben igyekszik feladatait a lehető legjobban elvégezni, folyamatosan azon jár az esze, hogy vajon mi lehet a számára megírt nagyobb küldetés, amely érdekében újra és újra vissza kell térnie. A választ negyedik (szigorúan véve ötödik) életében kapja meg. 

Az Egy kutya négy élete családi filmnek indul. Hallhatjuk a jól megszokott kedves, pattogós dallamokat, amiket a műfaj akármely képviselőjének képsorai alá vágva nagyjából ugyanazt a hatást kapjuk, és persze van itt kisfiú, kiskutya, kertes ház, és minden ami kell egy könnyed kutyás szórakozáshoz. Persze ez csak a kezdeti felütés, kis idő múlva ugyanis a produkció stílust vált és valahol a kubai rakétaválság megemlítésének környékén kezd el inkább filmdrámaként működni az összkép. Helyesebben úgy is fogalmazhatnék, hogy a családi film sablonjait a filmdráma jellegzetes, ezerszer lehasznált, így jól ismert paneljei váltják fel. Valóban, sajnos az a helyzet, hogy az alkotás nemigen tud saját utat taposni magának és azon keresztül valami újat mutatni, inkább megmarad a mérföldekről kitalálható, klasszikus helyzeteknél, amelyekben a mai néző számára már semmi izgalom nincsen.

dog.jpg

Pedig lenne lehetőség az izgalomra, hiszen az Egy kutya négy élete egészen merész elképzelést próbál megvalósítani. Elmondhatjuk ugyanis, hogy a forgatókönyv egymástól részben különálló, de bizonyos vonalon - ezúttal a főszereplő által - összefonódó kisebb történetekben gondolkozik, és ez a metódus bizony mindig rengeteg lehetőséget rejt magában (ha a legnagyobbakat akarjuk említeni, szóba hozhatjuk a Ponyvaregényt vagy a Korcs szerelmek-et). Az itt látható szegmentált történetvezetéssel viszont több fronton is problémák mutatkoznak. Egyfelől megjegyzendő, hogy az egyes epizódokra szánt időkeretek elosztása kifejezetten aránytalan. Bailey első története a játékidő feléig kihúzza a perceket, az eztán következő két életen pedig egyszerűen csak keresztülrohannak az alkotók. Az utolsó szálon kiderül ennek az oka (amit persze sejthettünk már korábban is), de az említett felületes és elnagyolt tálalásnak köszönhetően a köztes szegmensek olyan hatást keltenek, mintha csupán muszájból, töltelékként lennének jelen, azért, hogy a reinkarnációs tematikával még több nézőhöz jusson el a mű híre. Ráadásul azon sem szabad meglepődni, ha egy idő után érdeklődő nézői habitusunkat magáévá teszi az unalom, hiszen az az igazság, hogy Bailey mind a négy élete, a jéghegy csúcsát leszámítva, pontosan ugyanazt a cselekményt meséli el.

Mindeközben hallgathatjuk a négylábú főhős belső monológjaival átfedésbe kerülő narrációját, amelynek keretei között megcsillan a szövegkönyv, nem is egyszer, sőt, nem is kétszer, így végre rám mosolyog a szerencse, és nem érzem magam annyira szemétnek, hiszen a produkció eme eleméről abszolút pozitívan tudok nyilatkozni. Bailey szövegei azontúl, hogy gyakran kifejezetten viccesek, még ügyes kísérletet is tesznek arra, hogy a kutyák jellegzetes szokásvilágát sajátosan megmagyarázzák. Persze színtiszta bugyutaság az egész, de akkor is nagyon szórakoztató. Emellett jelen van a folyamatos gondolkodói tartalom, a film filozófiája. Az Egy kutya négy élete ugyanis megállás nélkül azon rugózik, hogy vajon mi lehet az élet értelme. Bailey száz percen át keresi-kutatja létezése célját, szegmensi küldetéseit összetartó, nagyobb feladatát, amire végül rá is lel.

dog4.jpg

A történetfolyamot ekkor összességében szép, bár egyáltalán nem meglepő, vagy esetlegesen csattanószámba menő cselekményi és hangulati kiteljesedésre futtatják ki az alkotók, amitől persze nem vágjuk földhöz magunkat, de nem is szörnyülködünk. Megelégszünk a korrekt befejezéssel. Mármint megelégednénk, ha valóban ez volna a befejezés. A probléma az, hogy a film akkor is továbbgondolja a dolgokat, amikor erre már egyáltalán nem lenne szükség. Itt válik a rendkívül kegyetlen, egészen fájdalmasan túlgiccsezett és pofátlanul hatásvadász szentimentalizmus áldozatává minden, ami eleddig jó volt az alkotásban. Az elképesztően hiteltelen, óvodásoknak szóló matiné szintjére ereszkedő narratív világot még egy meghökkentően sablonos zárómonológ konklúziójával is sikerül megfejelni. Bailey életeken át utazott, hogy végül annyit mondjon az élet értelméről, amit a legtöbb hobbipszichológus és kamu-természetgyógyász is reflexből rávág a kérdéskörre. Ráadásul a lényeg már a játékidő legelején elhangzott, így még részben feleslegesnek is tűnik a főhős reinkarnációs utazása.

A kedvenc kutyás filmem a Marley meg én. Azért szeretem nagyon, mert habár kedves családi vígjátéknak indul, a történet egy pontján beránt komoly érzelmi hullámvasútjára, amelyen száguldva hiteles és hatásos hétköznapi emberi epizódokat láthatunk az elemzés alapjává válni, miközben végighaladunk az őszinte, szeretettel teli és hűséges négylábú életútján. Az életút végén persze van valami, ami elkerülhetetlen, így nem is szeretünk gondolni rá. Nagyon kevesen vannak azok, akik kicsit sem érzékenyültek el a Marley meg én befejezésén. Sejtitek, mire akarok kilyukadni? Igen, Bailey négy életutat jár végig. Az életút pedig itt is úgy végződik, mint mindenhol máshol. A súlyos érzelmi terrort tehát nem is egyszer kell átélnie a kutyakedvelő nézőnek.

Néha azért kissé úgy tűnik, mintha csak az emocionális sokk, a manipulált gyászhatás kiváltásának célja vezérelné Lasse Hallström rendezőt. Az, hogy az ember legjobb barátjának újabb és újabb búcsúi által a hatásos filmdráma illúzióját keltse. Összességében azért sikerül az egészséges határértéken belül maradnia, de így is jó, ha megjegyezzük: A jó filmdráma nem pusztán attól lesz hatásos, hogy meghal benne valaki, akit a játékidő során nagyon megszerettünk. Sőt, amikor a filmművész ezt a panelt hatásvadászatból alkalmazza, az még kifejezetten gusztustalan is.

dog5.jpg

Feltétlenül megemlíteném még az operatőri munkát, hogy újfent pozitív kanyar vételére késztessem elemzésem ívét. Mindenképpen meg kell adni ugyanis a produkciónak, hogy felvételei számos esetben nagyon szépek. Jó ötlet a point of wiev-beállítások alkalmazása, amelyek keretei között a kamera időnként átveszi Bailey, ritkábban pedig Ethan szerepét. Ezenkívül láthatunk még néhány egészen ügyes koreográfiát is, szép színeket és néhol kifejezetten festői természeti képeket, sőt, még egy rendkívül jól összerakott montázst is megcsodálhatunk. A mű képi világa amolyan öröm az ürömben.

A készítők úgy gondolhatták, hogy a potenciális jegyvásárlókkal a plakátokról farkasszemet néző cuki kutyus és a reinkarnációs alapötlet elég lehet a sikerhez, így komolyabb színészi erőforrásokba nem fektettek be. Azért megfizettek egy visszafogott Dennis Quaidet, aki teszi is a dolgát, még ha annyira mélyen nincs is lehetősége beleásni magát a karakterbe.

Az Egy kutya négy életének összképéről is hasonlókat lehet elmondani. Ez egy visszafogott film, ami feldobált labdái alapján nem feltétlenül akart ennyire egyszerűvé lenni, de mégis így sikerült. Egy ideig úgy tűnik, hogy valódi tartalommal van dolgunk, esetlegesen még olyasmi élményben is részesülhetünk, mint amivel annak idején a Marley meg én megajándékozott bennünket. Idővel azonban kiderül, hogy ez a mozgókép, ahogy történetének visszatérő kutyahőse, nem annyira előre, inkább körbe-körbe halad, ugat, csahol és játszik, de végső soron mindvégig csupán saját farkát kergeti, amibe a stáblista előtt jól bele is harap. A sebhely azért fájdalmas egy kicsit, mert egy hangyányival több erőfeszítéssel és a szép képeken túlmenő, mélyebb alkotói szándékkal ebből az alapvetésből kifejezetten erőteljes filmélmény is születhetett volna. 5/10.

 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://movietank.blog.hu/api/trackback/id/tr3212152269

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása