Hajlamosak vagyunk azokat bántani a leginkább, akiket a legjobban szeretünk. Az ember számos szociális zsákutcát okozó tulajdonsága közül ez az egyik legfájóbb. Rossz napunk volt a munkahelyen, de tettetett mosollyal fogadtuk, majd otthon kitöltöttük mérgünket a gyereken. Szemétkedtek velünk az iskolában, de nem tudtunk visszavágni, mert erősebbek, annyi baj legyen, majd otthon rácsapjuk az ajtót szüleinkre. Elégedetlenek vagyunk azzal, amit eddig produkáltunk az életben, de saját magunknak számlázni nem akarunk, hibáinkat beismerni nem merjük, így párunk, szerelmünk kapja az üvöltést, rosszabb esetben az ütést az arcába. És minden egyes kudarc után azzal nyugtatjuk magunkat, hogy nem baj, még van időnk megváltozni. Talán majd legközelebb helyesen viselkedünk.

Na de mi van akkor, ha az idő egyszer csak elfogy?

Louis (Gaspard Ulliel) évekkel ezelőtt maga mögött hagyta családját. Hosszú időn át csupán szűken szövegezett képeslapok útján tartotta velük a kapcsolatot. De most úgy dönt, hazatér. A művészi pályán tevékenykedő, homoszexuális író azért dönt így, mert mondandója van. Súlyos beteg, haldoklik, és ezt tudatnia kell édesanyjával (Nathalie Baye), bátyjával, Antoine-nal (Vincent Cassel) és húgával, Suzanne-nal (Léa Seydoux). Hazatérését az első pillanattól kezdve indulatok övezik. Louis megismerkedik Antoine feleségével, Catherine-nel (Marion Cotillard), aztán próbálja meglelni a megfelelő pillanatot arra, hogy közölje a rossz hírt. De a megfelelő pillanat megtalálása a vártnál sokkal nehezebbnek bizonyul.   

Xavier Dolan filmje sok mindenről szól kisebb, vagy nagyobb részben, de meghatározható benne egy olyan főmotívum, ami a mű minden egyéb vonulatát maga mögé szorítja a fontossági sorrendben, ahogy fokozatosan elsődleges elemzési alappá válik. Ez nem más, mint az idő. Az író-rendező ügyesen megszerkesztett mondatok és nagyszerűen alkalmazott óra-szimbólumok útján érzékelteti a szereplők múló pillanatok körül forgó gondolatait és a tényt, hogy az idő bizony fogyóeszköz. Persze az emberi lépték számára. Maga az idő a nagy végtelenségben szinte értelmét veszti, de hatalmas értéket nyer azok számára, akik kezdettől tudják, hogy egyszer meghalnak, éveik, napjaik, óráik eltelnek. És mégis, képtelenek vagyunk megbecsülni azt a csekély időmennyiséget, ami megadatott számunkra. Az Ez csak a világ vége tűpontos erővel állít emléket az önző, mértékletességre képtelen emberi magatartásnak, amely tanúsítója számára egyszerűbb legyinteni és ígérgetni, hogy majd legközelebb, mint megragadni végre a lehetőséget, és helyre tenni a dolgokat. Talán majd később, mondja Louisék anyja is, majd erőltetett mosoly kíséretében felszolgálja a következő fogást.

Az idő és a halál. A halál és a félelem. Az időből a halál, a halálból pedig a félelem következik, és Xavier Dolan színdarabból adaptált történetében ez az egymásutániság is fontos szerepet játszik. A jól ismert felállás azonban új színezetet nyer a hitelesen ábrázolt, hétköznapi és pont ez utóbbi miatt rémisztő családmodell kontextusában. Louis-t egy pillanatra sem rémíti meg a halál gondolata. Már filmet nyitó rövid monológjában is meglepően nyugodtan cseng a hangja. Ő már belenyugodott, elfogadta. Mégis rettentően fél. De nem az elmúlástól, a végtől, a sötétségtől retteg. Hanem saját családjától, és lehet, hogy ez a korábban be nem ismert, ki nem mondott félelem volt az, ami rávette, hogy maga mögött hagyja szeretteit. Fél a reakcióiktól. Mi lesz, ha sírnak? És mi lesz, ha nem sírnak? Pokolibbnál pokolibb opciók váltják egymást a főhős és a néző fejében, és a bizonytalanság sajnos jogos, mert ezek az emberek, hiába legközelebbi családtagjai egymásnak, egy pillanatig sem bírják konfliktus nélkül.

A veszekedésbe és tányérdobálásba fúló vasárnapi ebédek szelleme csendül fel Dolan kamaradrámájában, amely a játékidő során rendkívül életszerű szituációk komponálásával érzékelteti a mindennapi, szeretteinkkel vívott küzdelmek súlyát. A forgatókönyv rendkívül találékony, hiszen a rendezés helyenként enyhén szatirikus hangulatát szellemes humorral támogatja meg. Nem arról a jelenségről van szó, amikor hasunkat fogva fetrengünk a röhögéstől, mert a szereplők épp hánynak vagy pofára esnek. Nem, ezúttal kínunkban nevetünk, mert nemes egyszerűséggel képtelenek vagyunk elhinni, hogy testvérek, anyák és feleségek nem bírnak egymással dűlőre jutni még a legapróbb kérdésekben sem. És azért is kell nevetnünk, mert jól tudjuk, hogy ilyen és ehhez hasonló szituációegyüttesek a legtöbb családban valóban előfordulnak, néha vagy gyakran.

Dolan direktori minőségében árnyalja a komikus felhangot, hiszen olyan brutális erővel ragadja meg a pillanatokat, amelyre csak elismert csettintéssel lehet reflektálni. Rövid, néhány másodperces momentumokat igyekszik óvatos slow motion használatával és gyönyörű zenei aláfestésekkel elnyújtani, hogy így egy kicsivel többet adjon a szereplőknek és a nézőknek abból, ami a legfontosabb. Időből. Mert megint csak az idő válik fontossá, ami az extrém hosszú, de szerencsére unalmas etapokat csak nagyon ritkán produkáló párbeszédes jelenetekben már dinamizmus kíséretében van jelen, hogy hirtelen felpöröghessen. Dolan pedig sűrűn váltogatott közelikkel követi a labda pattogását, térfélről térfélre, enyhén és szándékosan kényelmetlen helyzetbe hozva a befogadót, hogy aztán egy jól irányzott nagytotállal vezesse le a felgyülemlett feszültséget.

Kérdésessé válik végül, hogy azt a bizonyos pillanatot mikor találja meg Louis. Persze eddig is kérdés volt, de a játékidő lepergésének végső pillanatához közeledve egyre égetőbbé válik. Mert úgy tűnik, mintha a pillanat nem akarná, hogy megtalálják. Vagyis így gondolja az, aki nem mer a tükörbe nézni. Mert valójában a pillanat mindvégig ott van, a szereplők is érzik, ahogy közeleg a végszó, hogy valami rossz lebeg a levegőben. De akkor miért nem lehet végre kimondani? Ott van a pillanat, csak meg kéne ragadni, végre, egyszer az életben őszintén viselkedni, és ezáltal győzedelmeskedni. Csak egyszer, egyetlen egyszer, önmagunk felett. Mielőtt becsönget a halál.

És ha fajsúlyról van szó, azt bizony komoly színészeknek kell prezentálni. És ezt Xavier Dolan is tudja, hiszen releváns kortárs művészek egész csoportját verbuválja össze filmjébe, úgyis mondhatjuk, hogy igazi sztárparádét varázsol a vászonra. Sokak kedvence, Marion Cotillard halk szavú, visszafogott szerepben hozza hitelesen a határozott önbizalomhiányt, miközben az elképesztően karizmatikus Vincent Cassel uralja a terepet. De nem szabad megfeledkezni Léa Seydoux megbabonázóan érzelmes produktumáról sem, ahogy a főszereplő Gaspard Ulliel korrekt játékát is meg kell említeni. Igazság szerint több is, mint korrekt, csak ugye a többiekhez képest...

A többiekhez képest, akiknek komoly feladatuk van, hiszen egy rendkívül kényes játszmaegyüttest kell prezentálniuk. Anya és lánya, anya és fia, fiú és bátyja, férj és felesége kerülnek szembe egymással, és mindannyian győzni akarnak, végre egyszer kielégülni, hallani azt, amit hallani szeretnének. De tudják egyáltalán, hogy mit szeretnének hallani? Ez fontos kérdés, hiszen a jól irányzott szituációkban láthatjuk kirajzolódni az egymásra mutogatás mechanizmusán keresztül a határozatlanságot. Hőseink folyamatosan beszélnek, de valójában nem tudják, hogy mit akarnak mondani. Követelőznek, de soha nem elégedettek a válaszreakcióval. A helyzetet tovább mérgesíti a tény, miszerint ez egy apa nélküli család. Nincs jelen a gyermekek édesapja, így kell valaki, aki betölti a hiányzó űrt. Antoine-ra hárul a feladat, hiszen ő a legidősebb, ám lassacskán kiderül, hogy valójában Louis az, akinek viselnie kéne ezt a terhet. Kellett volna, ha akkor régen nem megy el. A főhős szenved, mert családtagjai úgy hiszik, nem érdeklik őt. Pedig ez nem így van. De Louis ezt nem tudja elmondani nekik, mert nem tudja, hogy valójában hogyan van. Igazság szerint ő sem látja a választ, csak az órát, amelyben hamarosan megdöglik a kakukkmadár.

Mert a határozatlanság veti szét, és tartja is egyben a világot azáltal, hogy folyamatos interakciókba sodorja az emberi közösségeket. Úgy a nagyokat, ahogy a kisebbeket is. A családokat is. Mert még mindig egyszerűbb bántani azt, akit szeretsz, mint szeretni azt, aki bánt, és ebből a magatartásmintából úgy fest, természetünkből adódóan nem leljük meg a kiutat. Így fogjuk az örök ellentmondás karmai között sínylődve várni és keresni a pillanatot, amikor elmondhatjuk, amit elakarunk mondani, amit a többiek hallani akarnak. De a pillanat soha nem jön el, mert már régen itt van. De ezt mi nem vagyunk hajlandók észre venni. Mert valójában a beismerés, saját melankóliánkból való ébredésünk pillanata az, ami soha nem jön el. 9/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!