A sorozatok aranykorát éljük. És nem, nem reneszánszról, másodvirágzásról van szó, hiszen persze, szépek voltak a huszadik század televíziós élményei, amelyek ma már nosztalgiával töltik el a befogadót, és igen akadt köztük néhány klasszikus, mint például a Twin Peaks vagy A Birodalom, de soha korábban nem kaptuk a mostanihoz foghatóan koncentrált mennyiségben a minőségi szériákat. Valahol az HBO ezredfordulós szenzációi, a Maffiózók és a Drót környékén kezdődhetett a tendencia kiépülése, amit nagy erővel megtámogatott a Lost és a 24 körül kialakult kultusz. Az utóbbi években pedig már a Netflix dominál, de mellette azért kitombolta magát egy Breaking Bad is, ami egyértelműen korszakformáló mestermű, na meg nemrég ért véget a lenyűgöző Westworld első felvonása. Mindeközben, egyfajta meg nem értett és méltatlanul keveset emlegetett koronaként idén tiszteletét tette az Oscar-díjas Paolo Sorrentino nagy erejű drámasorozata XIII. Piusz pápáról és hiteket megrengető belső, illetőleg külső konfliktusairól.
Lenny Belardo (Jude Law) árva fiúból lett pápa. Hippi szülei kiskorában elhagyták, így egyházi neveltetést kapott. Amikor a konklávén óriási meglepetésre, gyakorlatilag valóra vált csodaként, mindössze 47 évesen, első amerikaiként diadalmaskodik és magára veszi a pápai palástot, valamint a XIII. Piusz nevet, mindenki érzi, hogy valami elkezdődött. A fiatal egyházfő merész és radikális intézkedéseivel nem csak a sajtó és a bíborosok, hanem a hívek ellenérzéseit is kivívja. A hozzá legközelebb álló személyek, így egykori pótanyja, Mary nővér (Diane Keaton) és a bíborosi titkár, Voiello (Silvio Orlando) sem tudják egyértelműen megjósolni következő lépését, ami lehet, hogy a Római Katolikus Egyház felemelkedését hozza, de az is elképzelhető, hogy az évezredes szervezet bukását eredményezi majd.
Sorrentino pápája erőteljes karakter. Az okok több szinten elhelyezkedve épülnek egymásra. Az első és legfontosabb tény az, hogy Lenny figurája ellentmond mindennek, ami az emberek széles átlagának fejében a pápa alakjáról él. Szokatlanul, szinte megdöbbentően fiatalon lesz a konklávé megválasztottja és már első hivatalban töltött napját sem úgy kezdi, ahogy azt a személyzet várná. Piusz bizonyos szempontból ugyanis önsanyargató jellem. Egy férfi, aki cigin, kávén és kólán él, miközben saját önhittsége és határozottsága által nem csak királlyá, hanem egyben fogollyá is válik. Miközben akaratát a legszorosabb, legkeményebb ellenállással szemben is keresztülviszi, addig pont eme magatartása miatt fokozatosan mindenki eltávolodni látszik mellőle.
De mi van akkor, ha pont ez Lenny célja? Erre a kérdésre nincs válasz, mert Sorrentino drámájának legfontosabb alappillére a karakter-centrikus megfoghatatlanság. Az ifjú pápa ugyanis ellentmondásos történet egy ellentmondásos alakkal a főszerepben. Lenny a jelek szerint szentül hisz hatalmában, ugyanakkor mégsem hajlandó elfogadni azt, hogy csodatévőnek titulálják. Pontosan tudni véli, hogy kinek hol a helye a világban és az egyház kötelékében, viszont saját helyét nem találja bonyolult sorsában, hiszen mániákusan szenved árvaságától és elveszett szülei haloványan élénk emlékétől. Isten akaratát hangoztatja, miközben ő maga sehol sem leli a mindenhatót. A főhősben ott van az atya és ott van a fiú, de mindkettő csupán félkész állapotban, az őket összetartó szentlélek teljes hiányában. Azt mondják rá, hogy szent, de mégis, aki közelről látja, ördöginek érzékeli, és igen, a főhős kénytelen magát a poklot megteremteni azért, hogy rávegye környezetét a Mennyország lényegének megértésére.
Lenny céljai tehát ködösek, valószínűleg még önmaga előtt is. De egyvalamit tud, bár a megvalósítási metódus nem igazán konkretizálódik gondolataiban. Megakarja menteni az Egyházat. Sorrentino cselekményvezetése során eme habitus jegyében XIII. Piusz pápa visszanyúl a szigorú konzervativizmushoz, felidézve az Egyház egy olyan időszakát, ami egy jóval kevésbé rugalmas, közel sem ennyire világi korban volt aktuális. Persze szó sincs arról, hogy elismerné a katolicizmus által elkövetett bűnöket, hogy szentesítené a keresztes hadjáratokat vagy a boszorkányégetéseket, sőt, egy ezeknél is régebbi, alapvető elvegyüttesre próbál építeni. Az ifjú pápa erőteljes kettőssége a főhős fiatalsága és múltba révedő, az igazságot másfél ezer évvel korábban kereső gondolkodásmódja. Lenny a politikai machinációk és haszonleső marketing által vezérelt egyházszervezet kiárusított és manipulatív, fogyasztói kapitalista istenképét próbálja lerombolni, hogy individualista és humanista álláspontra állítsa a mércét. Felakarja nyitni ama bizonyos egymilliárd ember szemét, hogy végre rájöjjenek, nem attól lesznek tiszta szívű, jó polgárok, ha a pápa arcával fémjelzett tányérokat vásárolnak, hanem ha képesek belenézni a tükörbe és saját magukat meglátva elégedetten mosolyogni.
Mégis kínzóak az ellentmondások, mert hiába tetszik Lenny nekünk, akiket az író-rendező közel enged magához, jó szándékú, bátor és igaz embernek, radikalizmusa konzervatív látásmódjával keveredve olykor kifejezetten félelmetes eredményeket produkál. Sorrentino ezen a vonalon értekezik olyan, a Katolikus Egyházzal lépten-nyomon összefonódó, konfliktusgeneráló életjelenségekkel, mint a homoszexualitás, az abortusz és a pedofília. Mindezen túl a sorozat egyik legfontosabb alaptétele a főhős maró kételye. Mert egyre egyértelműbbé válik, hogy Lenny nem hisz Istenben és bár igyekszik megragadni a belső krízisére való megoldással kecsegtető lehetőségeket, újra és újra visszazuhan apatikus és nem ritkán cinikus állapotába. Könnyen lehet, hogy pont belső vívódása miatt dönt amellett, hogy titokzatos pápa lesz és nem mutatkozik meg a nagy nyilvánosság előtt. Nehogy a hívők meglássák szemében a kételyt. Az az egész tervet romokba dönthetné.
Igen, Lenny nagyon hajlamos a cinizmusra. Mert Paolo Sorrentino ért a cinizmushoz is, ennek megfelelően nem átall időnként kifejezetten humoros jeleneteket komponálni. Na de fontos tudnunk, hogy mégis miféle humorral van itt dolgunk. Az ifjú pápa azt akarja, hogy a szellemes koreográfiák mögött rejlő intelligencián mosolyodj el. Az egyházi tradicionalizmus és a szervezeti kultúrába vegyülő, féreg módjára pusztító álszentség kreatív fricskája valóban megkapó, erőteljes hangulati töltetet biztosít a produkció összességében kemény drámai sodrásában.
Mert lehet, hogy első ránézésre át Az ifjú pápát lassan építkező, vontatott és erőltetetten művészieskedő, elavult filmtermésnek gondolhatjuk, ám csupán egy-két percnyi játékidő elteltével rájövünk, hogy ennek a sztorinak bizony kőkemény húzása van. Mert Sorrentino nem ragad el régi, elmúlt generációk hitelét vesztett problémáinál, hanem a mai átlagember fejével gondolkodva és szemével látva, aktuálisan alkotja meg pápája történetét. Történetét egy pápáról, aki teremtőjéhez hasonlóan, ősi feszültségeket igyekszik feloldani a jelen eszközeivel. Mindennek tálalására gyönyörű, teljes ívet leíró, hosszú, de egyetlen pillanatig sem unalmas, tartalmas párbeszédek és monológok érvényesülnek minden egyes epizódban.
És miközben a szövegkönyv parádézásában elveszve csodáljuk a nagyszerű 21. századi filmművészetet, újra és újra beleütközünk Sorrentino elmés szimbólumaiba, amelyek mind a tíz epizódon keresztül hatásosan tartják össze a cselekményt. Óriási élmény a néző számára képkockáról képkockára haladva, saját problémamegoldó képességét próbára téve megfejteni a visszatérő vihar, a vatikáni udvarban szabadon engedett kenguru, a vérrel festett meztelen lányok, a halott csecsemőkből álló piramis vagy éppenséggel a bebörtönzött oroszlán jelentését. Jelképi hálójában az író-rendező egy élete derekán szenvedéstörténetet megélő férfi jellemét, valamint egy öreg vallási szervezet érzelmi viszontagságait írja le. Bűntudatról, félelemről, szabadságról, bezártságról, haragról, csalódottságról és identitásválságról mesél, maróan erős tálalás keretei között.
Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Az ifjú pápa a szó legszorosabb értelmében gyönyörű sorozat. Paolo Sorrentino beállításai ugyanis csodaszépek. A produkciónak szinte minden egyes képkockája olyan, mint ha precíz művészi átgondoltsággal megtervezett, majd gondos ecsetvonásokkal megalkotott festményeket csodálnánk. Így lesz a sorozat az erős karakterdrámán, az egyházszervezeti kritikán és a vallási filozófián túl valóságos vizuális galéria is, amely lenyűgöző és nem ritkán nagyívű, sőt, néha egyenesen monumentális múzeumban Paolo Sorrentino a vezetőnk és bár nem viszi túlzásba a különböző művekhez fűzött elemző magyarázatot, végtelenül hálásak vagyunk neki, mert így legalább van időnk, néhány másodpercünk csendben elmélyedni a hihetetlenül részletgazdag és élénk képekben, mielőtt az adott jelenet konfliktusa az arcunkba robbanna.
Sorrentino aktuális szemléletmódját a mű zenei aláfestései is tökéletesen érzékeltetik. Nincsenek egyházi kórusok, unalmas nagy zenekarok és elcsépelt keresztény slágerek. Nem, még irónia gyanánt sem. A nagyszerű rendező ezek helyett könnyűzenei, rockos és elektronikus témákkal érzékelteti pápája bevallottan badass stílusú megformáltságát és a gitárriffek, a szintis melódiák, valamint a kegyetlenül megvert üstdobok által válik teljessé XIII. Piusz amolyan rocksztári minősége. Mert az első amerikai pápa egyben a legmenőbb egyházfő is.
A produkció egyik legnagyobb erőssége mindezeken túl a megrendítően erőteljes színészgárda. Jude Law-t mindig is szerettük, ám a remek színész most olyan rendíthetetlen magabiztossággal nyújtja élete legjobbját, hogy azt vele együtt mi is megkönnyezzük epizódról epizódra. Piusz határozottságát és kételyét, bátor kiállását és érzelmi összeroppanásait, cinikus elhatárolódását és rövid érzelmi megnyílásait egyaránt átható hitelességgel prezentálja. Lenyűgöző!
A mellékszerepekben szintén remek teljesítményekkel találkozhatunk. Diane Keaton nagyszerű játékában fajsúly és könnyedség vegyül, Silvio Orlando pedig tökéletesen kelti életre az enyhén komikus, álláspontját gyakran változtató, vérbeli politikus Voiello figuráját. Feltűnik még James Cromwell is, hogy lehengerlően hatásos jelenéseivel igazolja Sorrentino tűpontos castingját.
Az ifjú pápa Lennyjének története figyelmeztetés az egyházak és vallások részére. Mert Paolo Sorrentino nem ítéli el a hívő közösségeket, ám vezetőik felelősségét könyörtelenül kihangsúlyozza, és manapság, amikor a 21. század eszközeivel ugyan, de az istenek földi helytartói még mindig szégyentelenül használják ki az elvakult tömegeket, erre igenis szükség van. Persze mindeközben ez a nagyszerű sorozat komplex karakterek értékeit és bajait is kielemzi, hitelesen humorizál és merész mélységekben gondolkodik, összességét pedig gyönyörű képek formájában jeleníti meg azért, hogy a lehető legnagyobb bizonyossággal maradandóvá váljon.
Én mondok rá egy Áment. Az Atya, a Fiú és a Cherry Coke nevében! 10/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
