Úszunk a tehetségkutató show-műsorokban. Vagyis azokban a bulvármédia táplálására kitenyésztett, egészen gusztustalan pestisjárványokban, amiket manapság ebbe a kategóriába sorolnak, mert még nem hozták létre külön név alatt azt a programtípust, amibe illeszkednének ezek az agyrohasztó, manipulatív, őszintétlen attitűdjüket már nem is igazán titkoló giccsparádék. 21. századi nyugati társadalmunk nem himlőtől vagy szifilisztől szenved. Az új korok betegségei a médiakonvergenciának köszönhetően több felületen is minket ostromoló, audiovizuális szórakozásnak ábrázolt, de valójában népbutító tartalmak. A műsorgyártók mindezzel csak azt érik el, hogy a társadalom éles mértékben két csoportra fog különölni. Azokra, akik elhiszik, hogy ezek a műsorok jók, hasznosak, értékesek és azokra, akiket már a közéleti főméltóság rangjára emelt műsorvezetők amerikanizáció jegyében bájvigyorral megtűzdelt fejeitől is elfog a hányinger.

Azt mindig is tudtuk, hogy az animáció műfajában bármiről lehet értekezni szórakoztató módon, így igencsak kíváncsi voltam az Énekelj! című produkcióra, hiszen nagyon látni akartam egy olyan művet, ami pörgős és humoros tálalásban világít rá a 21. századi szórakoztató média végzetesen vérző hibáira.

Hát... úgy néz ki, egyelőre nem kaptam meg, amire vágytam.

Buster Moon egy koala. Egy nagyokat álmodó koala. Gyermekkori álmát váltja valóra, amikor színházigazgatóként saját előadások gyártásába fog. Egykor ragyogóan működő, elismert intézménye azonban intellektuális értelemben már jó ideje romokban hever, ráadásul Buster súlyos adósságokba verte magát a kudarcok nyomán. Utolsó esélyét az újításban, az eredetiségben látja, így hát elhatározza, hogy csinál valami szokatlant. Választása egy énekverseny megszervezésére esik. A városban sok tehetséges állat él, akik most egytől egyig vérszemet kapnak. Van köztük egy fiatal gorilla, aki gengszter apja árnyékából szeretne kilépni, egy háztartásbeli sertés, aki megunta, hogy egész élete kölykei gondozásából áll, egy nagyképű, utcazenész egér és egy szégyenlős, de annál szebben daloló elefántlány is. Úgy tűnik, Buster terve sikerrel jár, ám hamarosan kiderül, hogy a színházigazgató idős és kissé lökött asszisztensnője elgépelte a nyereményről beszámoló szórólapot, így a versenyzők azt hiszik, százezer dollárért szállnak harcba. Pedig a koalának megközelítőleg sincs ennyi zsé a zsebében...

A játékidő első 15-20 percében úgy tűnhet, kifejezetten elmés fricskát láthatunk napjaink tehetségkutató show-műsorairól és a mögöttük meghúzódó üzleti motivációkról. Hiába, jól tudjuk, hogy nem a tehetség a lényeg, nem az új, kisembereknek erőt adó, önkifejezésükben segédkező művészeket, a jövő kulturális nagyjait keresik ezen versenyek során. Csupán olyan szerencsétlen, naiv ökröket, akiket a bulvármédia néhány hónapig parádéztathat a kicsinyesség színpadán, miközben az arctalan bábmesterek megszedik magukat. Buster Moon valóban jó példának tűnik eme tendenciára, hiszen elherdált karrierjét most haszonleső módon, másokon élősködve akarja helyreállítani. A komolyan kicsit sem vett előválogató igazán szórakoztató, egyrészt a zsűri félvállról odavetett értékelésében érzékelhető médiakritika, másrészt a jól ismert slágerek tényleg aranyos állatos feldolgozásai okán. Ez az erő azonban hamar elszáll, és ekkor kezdjük el úgy érezni, hogy az Énekelj! alapötletében legjobb esetben is csak egy rövid animációra elegendő spiritusz van, ám a készítők mégis közel két órán át húzzák a cselekményt.

A különböző karakterek állati megjelenítései és jellemrajzai között húzódó ok-okozati viszonyok többnyire jól érthetőek. Hogy Buster Moon miért lett koala, az mondjuk rejtély, viszont a tüskékkel borított, lázadó tinilány figuráját jól eltalálták, ahogy a disznó létére tiszta és házias családanya, Rosita is egyértelmű módon lett olyan, amilyen. Az ajtónálló gorillákon persze nyilván nem kellett sokat gondolkozni, ám valószínűleg boldogabban jönnénk ki a moziból, ha a készítők ennél tovább is mertek volna menni a társadalomkritika valóban nem túl sima, annál rögösebb, de értékes kincseket rejtő vidékén. Láthatunk felvillanó, elmés részleteket, de a forgatókönyv ezeket rövid úton tönkreteszi a különböző, bugyuta hülyeségekkel és az ordító klisékkel.

Éneklős, musicalérzésű filmként harangozták be az Énekelj!-t, azonban a kész produkciótól meglehetősen kevés dalbetétet kapunk. Leginkább a történetnek kezdő lökést adó előválogató és a nagy finálé telik dallamos kontextusban, a játékidő középső részében pedig csak egy-egy rövidebb taktus érkezik. Tény, hogy az ismeretség rokonszenvet eredményező hatására alapozó rendezés eléri célját, hiszen kizárólag olyan nóták csendülnek fel a filmben, amiket mindenki ismer, aki nem barlangban, internettől vagy akár rádiótól elzárva él. Az állatos előadások eléggé kedves, cuki megvalósításban érvényesülnek, a japán kis mókusakármiken például tényleg mindig felnevettem.

A 3D komputeranimációk egyelőre leginkább minden korosztálynak szóló produkciók formájában érkeznek, eme tendencia zászlóshajója természetesen a Pixar. És most az Illumination csapata is megpróbál erős drámaiságot csempészni a színes, szórakoztatónak szánt parádéba. Ezzel csak az a baj, hogy művük összképe eléggé infantilis, egyértelműen a kisebb gyerekeknek szól, így aztán amikor előszedik az érzelmeket, az a kb. negyedórás szakasz ízléstelenül demotiválónak tetszik. Árad az izzadtságszag, mintha a készítők azt mondanák: "Na most aztán csak azért is megmutatjuk, hogy mi is tudunk Pixar lenni!" De nem tudnak, a fináléra kicsúcsosítani akart mondanivaló pedig hatását veszíti, mivel nincs felvezetve. Se jól, se rosszul, egyáltalán nincs megelőlegezve. Persze értjük, az alkotásban az a legfontosabb, hogy önmegvalósítási szándékkal csináld, ne pedig csak a pénzért, de azért térjünk már észhez! Tökmindegy, hogy menyire akarom megvalósítani magamat, ha az előadás előtt egyetlen pillanatig sem gyakorlok, nem fog sikerülni a mutatvány.

Meg kell hagyni, az animáció megrendezése szempontjából akadnak megbecsülendő pillanatok, sőt, percek is a játékidő során. Némelyik hosszabban tartó, vágatlan és dinamikus képsor például egészen lenyűgöző, ráadásul a történet vége felé egy váratlan, de igencsak mutatós stop-motion betétet is megnézhetünk. A vizuális külalak oldaláról nézve viszont nem mondhatjuk, hogy lélegzetelállító filmmel van dolgunk. Tény, hogy az Illumination művei általában inkább a meseszerű megvalósítást szokták preferálni, nem pedig a Pixar-féle festői élethűséget, de mégis, 2016-ban talán többet várnánk a nem túl élénk színeknél és a nem igazán részletgazdag karakterábrázolásoknál.

Az Énekelj! összességében elnagyolt karakterfejlődések, fáradt üzenetvilág és ki nem használt médiakritikai motiváció keresztmetszetében próbál szórakoztatni, és ez pillanatokra sikerül is neki, viszont biztosak lehetünk abban, hogy közel sem ez lesz idei filmévünk legmaradandóbb animációs alkotása. 5/10.

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!