Megszületünk és mindenki örül. Néhány évtized múlva meghalunk és mindenki sír. A holtakat nem ünnepeljük. A holtakat meggyászoljuk. Mert az elmúlás után már csak a fájdalom és a hiány marad, és rohadtul nem számít, hogy eltávozott szerettünk jó ember volt-e. Nem lényeges, hogy voltak-e sikerei, akadt-e boldogság az életében. Lehet, hogy egy senki volt, egy nulla, egy motiválatlan, gusztustalan, aljas szarházi, aki nélkül szebb ez a világ. Mindez nem számít. Mert csak a fájdalom van és a hiány. Mert önzőek vagyunk. Mert nem értjük meg, hogy az ember életében nem a halál számít, hanem az az út, amit megtesz addig a bizonyos pillanatig. Az álmai, amiket valóra vált, a kudarcai, amiket megemészt. És amikor már nincs, elfelejtjük, hogy hányszor vágtuk a fejéhez a legszörnyűbb dolgot, amit egy ember olyasvalakitől hallhat, akit szeret. Azt, hogy nem fog sikerülni, azt, hogy el fog bukni. 

Azt, hogy gyenge.

Susan (Amy Adams) karrierje a művészet körül forog. Galériáját gondozza, a kiállítások útját egyengeti. Jó kiállású, sármos férjével (Armie Hammer) mutatós, modern villában élnek, bár a férfi keveset van otthon. Susan nem érzi jól magát a bőrében. A kétujjnyi smink mit sem takar el a csúf lényegből: Ez a nő szenved. Mert boldogtalan, de nem tudja miért. Ekkor váratlan csomag érkezik. Susan ex-férje, fiatalkori szerelme, Edward (Jake Gyllenhaal) mindig is író akart lenni, és most el is készült egy regénnyel. Mellékelt levelében megfogalmazza, hogy nagyon szeretné volt feleségét megtenni első olvasójának. Susan belemerül a regénybe. És megelevenedik előtte egy férfi története. Tony Hastings (Jake Gyllenhaal) és családja éppen vakációzni indulnak. Lánya kérésére a férfi egész éjszaka vezet. Texas kietlen pusztaságában, a koromsötétségben leszorítja őket néhány huligán. És a pokol elkezdődik. És Susan kiejti kezei közül a kéziratot.

Igen, az Éjszakai ragadozók olyan film. Párhuzamosan mesél el két történetet. Bizonyos szempontból Susan valóságbeli szála a nagyobb halmaz, amelynek egy kisebb alkotóeleme Edward regénye, hiszen a könyvek általában ezt a kiegészítő szerepet foglalják el életünkben. Egy másik aspektusból vizsgálva azonban alteregókra és utalásokra figyelhetünk fel. Mert már az első pillanatokban tudjuk, vagy inkább érezzük, hogy nem véletlenül került a nő kezei közé ez a történet. Volt férjének célja van ezzel a lépéssel. És ahogy Tony pokoljárása egyre hátborzongatóbb fordulatokat vesz, bennünk úgy nő a kíváncsiság. Vajon mit akarhat mondani a szerző olvasójának? Miért bünteti őt ezzel a kegyetlen történettel?

Mert ez egy kegyetlen történet, ami alapvetően sablonokból áll össze. Mert az az igazság, hogy Edward nem túl jó író. Éjszakai ragadozók című könyve amolyan ponyvaregény, ami az átlagvérszomjas olvasónak szól, aki szereti, amikor a szereplők rettegnek és véreznek és meghalnak. Igen, ez a könyv tartalmaz minden megbotránkoztató, szaftos részletet. Van benne nemi erőszak, gyilkosság és bosszúvágy. Reflexszerű tucatkivitelezésben. Viszont a nagy egész kontextusában ez a sztori mégis zseniálisnak hat. Mert keressük a párhuzamokat, a válaszokat, az utat Susan karakterének megértéséhez. És most rendhagyó módon nem az olvasó, hanem az olvasott mű, úgy is mondhatjuk, hogy a narrátor szemszögéből látjuk a dolgokat. Nem a regényt, hanem befogadóját akarjuk feltárni. Susan a titok nyitja, őt akarjuk rétegeire szedni.

Lassacskán pedig ki is alakul a kép. A valós jelen, a regény megelevenedő képsorai és a flashbackek összeállnak egy egésszé, és a film végére megértjük, hogy ami történik a könyv lapjain, az milyen formában esett meg a valóságban. Megértjük, hogy habár Susan óva intette Edward-ot attól, hogy önmagáról írjon, ő nem fogadta meg a tanácsot. Az önbizalomhiány és a bosszú keresztmetszetében átértelmeződik a gyenge jelző fogalma. Mert ez az egy szó a film tételmondata: Gyengeség. Mindenki úgy gondolta, hogy Edward a gyenge, a túl érzelgős, a szegény, a nem életrevaló. De nem-e pont az a bátor és a magabiztos, aki még akkor is meri és akarja vállalni önmagát, amikor ennek már előreláthatólag is kevés eredménye van? Lehetséges, hogy inkább az a gyenge, aki a lélektelen, fizikai vagyont választja a valamivel szerényebb, de szívvel és lélekkel felépített, életre szóló közös élmény helyett.  

Erről a két emberről mesél Tom Ford, akinek műve összességében nem kirobbanó, ám olyan biztos kézzel van ledirigálva, mintha alkotója mögött minimum 8-10 mozgókép állna. Az író-rendező jól elkülöníti a regény és a valóság síkját. Susan modern, szögletes és művészi világában, ahol a kiállítóüvegek mögött kövér nők járnak pucér táncot, minden szürke és sivár. Professzionálisan kidolgozott, de depresszíven üres. Tony eközben az USA különösen egyedi államában, a kopár Texasban hajtja a bosszú szekerét. Előbbi a tárgyilagos racionalizmus, utóbbi a heves érzelmek világa. Mindkettő piszok erős, párhuzamba állva pedig igencsak egyedi élményt generálnak. És ott vannak a könnyedségbe burkolt, baljós visszatekintések, amelyek megmutatják, hogy főszereplőink miként jöttek létre. Az örömöket, a fájdalmakat és a hibákat, amik tönkretették őket.

Amy Adams már régóta elismert színésznő, ötször is jelölték Oscar-díjra. Hogy miért, azt úgy, ahogy múltkor az Érkezésben, most az Éjszakai ragadozókban is megmutatja. Jó látni, hogy a hölgy negyven fölött is új utak felderítésével foglalkozik. Ilyen karakter bőrében még nemigen láthattuk. De jól áll neki a sötétebb tónus, az összetört lélek, a boldogtalanság. Erőteljesen kelti életre Susan kifacsarodott, megkeseredett figuráját. Jake Gyllenhaal szintén számára újszerű szerepben látható, ráadásul ő egyből kettő karaktert is bevállalt, bár tény, hogy ezek eléggé egy tőről fakadnak. A színész, ahogy mindig, úgy most is erős és hiteles, helyenként pedig egészen váratlan, hatalmas érzelmi robbantásokat hajt végre. Undorító figurája bőrében Aaron Taylor-Johnson ijesztően jól érzi magát, Michael Shannon pedig hoz egy rendkívül szimpatikus, tragikomikus alakot, csak hogy az egész tényleg kerek legyen.

Az Éjszakai ragadozók különleges és maradandó filmélmény. Nem, ez a történet nem a férfiról szól. Nem az íróról és nem is az igazságra vágyó apáról. Ez a történet a nőről szól. A nőről, aki a legjobbat akarta magának. És ezzel saját életét tette tönkre. 8,5/10.