Ben Stiller-t leginkább színészi minőségében szoktuk emlegetni, hiszen filmográfiájának nagy részét olyan alkotások teszik ki, amelyekben csak ezen a poszton vett részt. Rendelkezik azonban ő egy rendezői karrierrel is, ami nem számlál túl sok címet, ám bizonyos szempontból érdemesebb rá odafigyelni, mint kizárólagos színészi tevékenységére. Elég, ha csak a Trópusi viharra gondolunk, ami a 2000-es évek egyik legeredetibb vígjátéka volt, de a néhány éves Walter Mitty titkos életének is megvoltak a maga értékei, még ha kirobbanó sikert nem is ért el a nézőknél. Stiller legtöbbet emlegetett direktori produkcióját, a Zoolander-t eddig azért nem néztem meg, mert a divatvilág forgása olyannyira hidegen hagy, hogy még egy ezt a területet messziről érezhetően kifigurázni szándékozó alkotás sem tudott nagyon lázba hozni. Nagyon sajnálom, hogy nemsokára érkezik a második rész, mert ha azt nem ütik nyélbe, talán egy életen át megkímélhettem volna magamat ettől a förtelemtől...

Derek Zoolander (Ben Stiller) évek óta első a férfimodellek között. A divatvilág nyáladzva várja minden egyes megmozdulását, és legújabb arcait, amelyek ugyanolyanok, ám ezt mégsem hajlandó senki sem észrevenni. A fanatikusan jóképű férfiutánzat nagy vetélytársat kap a feltörekvő kifutócsillag, Hansel (Owen Wilson) személyében, aki el is viszi előle az év modellje díjat, amely kategóriának a címszereplő már évek óta egyeduralkodója volt. A kezdeti sokk után Derek elhatározza, hogy maga mögött hagyja addigi életét, és felfedezi, hogy ki is ő valójában, mi mást tartogat még számára az élet. Ezt a hirtelen jött bizonytalanságot használja ki a divattervező Mugatu (Will Ferrell), hogy Zoolander agyát kimosva valami szörnyűségre kényszerítse a szebb napokat is látott divatsztárt.

A játékidő kezdetén, vagy talán kis túlzással első felében vérre menőnek tetsző harcot vív egymással a kreativitás és a baromarcú pihent agyúság, amelyből sajnos kiütéses győzelem útján utóbbi kerül ki győztesen. Mert potenciál lenne a Zoolanderben, gondolom pont ez az oka annak, hogy az évek során ez az enyhén szólva is furcsa film amolyan kultstátuszt vívott ki magának. Rendkívül egyedi az, ahogy Stiller a divatvilág témájához nyúl, az a merészség és szókimondás, amivel igyekszik görbetükröt mutatni fajunk ezen meglehetősen irreális vonulatának. Szintén ügyes húzás a suttyó humorba csomagolt karakterdráma, melyben a főhős a fotótengerek és a kifutóóceánok mélységében elveszett önmagát igyekszik megtalálni... ám ez durván húsz perc után kiveszik a produkcióból. Valóban, mintha a készítők nemes egyszerűséggel megfeledkeztek volna arról, hogy saját közvetítésük szerint miről is akarna szólni ez a film, hogy mi az, amit ők maguk harangoztak be a dramaturgiai bevezetőben. Amit ehelyett kapunk az egy meglehetősen gagyi konfliktus, némi cicafiús viaskodás, meg egy kötelező, de már-már irritálóan erőtlen szerelmi szál, és rengeteg, de tényleg feldolgozhatatlanul sok humorbéli ízléstelenség. Ősrégi alapállítás, hogy egy vígjáték legnagyobb kudarca az, ha nem vicces. És akkor mit mondjak a Zoolanderre, hogyha a 80 perces játékidő során kettő vagy maximum három értékelhető poént találtam?

Ben Stiller rendezésében a kreativitás gonosz, néha megtévesztésre is képes ikertestvére, a ripacskodás viszi a prímet. A jelenetkoreográfiák tele vannak giccsel és fatális baromkodással, a gárda tagjai pedig tényleg mintha élveznék ezt az egészet, miközben gusztustalan jelmezekben vonaglanak jobbra-balra. Ja bocs, balra nem... Tény, hogy Stiller néha ügyesen belenyúl az arany középútba, így azért akad értékelhető képsor, az 2001: Űrodüsszeia érdekes megidézése például az egész film talán egyetlen komolyabban értékes jelenete. Az esetek többségében azonban pofátlan ízléstelenség, erőltetettség, és fájó humortalanság jellemző az alkotásra, mindezt Stiller összehányt cameókkal próbálja ellensúlyozni, ám ezek közül csak nagyon kevés működik igazán.

Na de ugye, Ben Stiller a főszereplője is ennek az alkotásnak. Komikus színészként vele soha nem volt komolyabb problémám, bár tény, hogy nem nevezném egyértelműen A kategóriás nevettetőnek. Például azért sem, mert amit a Zoolanderben csinál, az valószínűleg élete legrosszabb színészi produktuma. Oké, értem, hogy görbetükröt szándékszik mutatni az úgynevezett modellegyéniségeknek, ám ebből végül csak erőtlen, hatásvadász, kínos szerencsétlenkedés sül ki. Owen Wilson valamivel jobb kollégájánál, a gusztustalan smink mögött elvesző Will Ferrell viszont egyszerűen borzalmas. A legkorrektebb teljesítményt talán még a kötelező, de összességében funkciótlan szép lány szerepében látható Christine Taylor nyújtja.

A Zoolander agyhalott baromság, és sajnos nem a jó értelemben. Helyenként tartalmaz értékelhető motívumokat, továbbá igazán szellemes alapkonfliktust állít fel. Ám utóbbit végül egyáltalán nem használja ki, inkább elviszi az egészet a blőd faszság irányába, és ez nem tesz jót neki. 4,5/10.