"A madarak nem agresszív természetűek. Megszépítik a világot."

Nem vagyok egy szőrszálhasogató típus, de az azért zavar, amikor valaki azt mondja Alfred Hitchcock-ra, hogy minden idők egyik legnagyobb horrorrendezője. Nem azért bántja a fülemet e frázis, mert nem tartom a Mestert valóban megkerülhetetlen óriásnak, hanem azért, mert Alfred Hitchcock thrillerrendező volt. Ja, hogy de a kettő ugyanaz, csak a horrorban több a vér... Hát nem, sőt, az egész műfaji dilemmának köze sincs a vérhez, hiszen példának okáért a 21. század egyik legnagyobb hatású horrorjában, A kör-ben egy csepp vér sem folyik. A thriller és a horror közti különbség leginkább abban áll, hogy amíg előbbi valódi, vagy csúnya szóval hétköznapi veszélyforrást dolgoz fel jó esetben úgy, hogy a néző úgy érzi, ő is könnyedén kerülhetne a szenvedő főhős helyzetébe, addig utóbbi valamilyen valószerűtlen (persze nem feltétlenül irreális) borzalmat hoz emberközeli távolságba, és ezzel hozza a frászt nézőjére. Alfred Hitchcock pályafutása legnagyobb részében thrillereket készített, és hogyha a műfaji hibrid Psycho-t nem számoljuk, gyakorlatilag a Madarak az egyetlen horrorfilmje.

A nyugodt élet felépítésén igyekvő, apja révén a pletykarovatok visszatérő alakjává vált Melanie Daniels (Tippi Hedren) épp egy madárkereskedésben érdeklődik rendeléséről, amikor összefut a kishúga születésnapjára ajándékot kereső ügyvéddel, Mitch Brennerrel (Rod Taylor). A rövidke, szurkálódós flört után a nő nem képes kiverni újdonsült ismerősét fejéből, így elhatározza, hogy a Mitch által keresett madarak megvásárlása után leutazik az ajándékkal a férfi otthonához. Miután megérkezik a kis tengerparti városba a férfivel egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ám az idillien alakuló románcot megzavarják az egyre súlyosbodó madártámadások, amelyek következtében hamarosan olyan lesz a nyugodt közösség lakhelyének összképe, mintha maga az Apokalipszis csapott volna le rá.

Manapság már alig gyártanak olyan horrorfilmeket, amelyekben komolyabb energiákat ölnek a pozitív karakterek kidolgozásába, pedig ez fontos lenne abból a szempontból, hogy a néző minél jobban azonosulhasson a szereplőkkel. Hitchcock idejében még nemigen voltak ilyen gondok, a Madarak esetében legalábbis a karakterábrázolásokat lehet az egyik legnagyobb pozitívumként kiemelni. Evan Hunter forgatókönyve nem sieti el a dolgokat, a madárvész bonyodalma a játékidő fele tájékán kezd igazán kibontakozni. Az expozícióban sokkalta inkább az egyes figurák mibenlétét ismerhetjük meg. Hamar szimpátiát kezdünk táplálni a kissé lökött, ám kedvessége okán megnyerő Melanie, és a határozott, de anyjától való függősége okán mégis kissé szerencsétlen Mitch iránt. A hosszú, ám kicsit sem unalmas, jól felépített párbeszédes jelenetek érdekes módon akkor is szórakoztatóak, amikor teljesen átlagos, hétköznapi dolgokról folyik a diskurzus.

Aztán persze támadnak a madarak. Alfred Hitchcock jól tudja, hogy a katasztrófa vésze sokkal hatásosabban csap le a nézőre, téve annak kényelemérzetét a földdel egyenlővé akkor, hogyha a cselekmény egy beszorítottabb, szűkebb keretek között működő helyszínre koncentrálódik, nem pedig globális szinten tárgyalja a témát (utóbbiból lehetnek látványos katasztrófafilmek, ám a felületesség átkát sokkal nehezebb kikerülni). A kis tengerparti település lakói leírhatatlan félelem torkába lépnek egyik pillanatról a másikra, ahogy a természet békés, az emberrel ősidők óta egy légtérben élő teremtményei isteni sugallatra, a bolygó szavára, vagy egyszerű ösztöneikre hallgatva megelégelik az uralkodó faj gyarlóságát, és ha nem is elpusztítására törnek, de legalábbis egy jó alapos figyelmeztetésben részesítik. Hitchcock nem kímél, nem is egyszer kisgyerekekre és/vagy nőkre engedi rá a megvadult állatokat, hogy a jelenetek még zaklatóbbakká váljanak. A nyugalmi időszakokban látható szép folytonos kameramozgások és az adrenalinban dús akciójelenetek egyaránt lenyűgözőek. A madártámadásokban időnként felfigyelhető a produkció készítése óta eltelt idő vasfoga, ám az esetek túlnyomó többségében hitelesek és rémisztőek a képsorok, ráadásul még kiváló hangeffektek is fokozzák rettegésünket.

Színészi játék szempontjából is rendkívül érdekes film a Madarak, hiszen a gárda tagjai kissé színpadias, mesterkélt módon alakítanak, ám ebben egyértelmű szándékosságot lehet felfedezni, mintha a rendező kísérletezne szereplőivel. Tippi Hedren lenyűgöző a női főszerepben. Kiválóan mutatja be a félreismert, gyengéd nőt, aki valóságos érzelmi holokausztba csöppen kalandos kiruccanása során. Rod Taylor szintén jól alakít, bár kolléganőjétől azért elmarad, továbbá mindenképpen meg kell említeni Jessica Tandy produktumát, aki igazán hiteles és szórakoztató a történet egyik fontos karakterének bőrében.

A Madarak kiváló horrorfilm, Alfred Hitchcock műfaji kitekintése nem is sülhetett volna el ennél jobban. Kihagyhatatlan alkotás! 10/10.