Idén Al Pacino már megmutatta, milyen az öreg rocksztár, amikor nagyszülőkorban észhez tér, és megpróbálja rendbe hozni kapcsolatát elidegenedett családjával. A női változatba szintén egy nagy nevet sikerült leszerződtetni. Meryl Streep sokadik kiemelkedő alakítását hozva idén is valószínűsíti, hogy kolléganői már csak négy lehetséges hellyel számolhatnak az Oscar-gálát illetően.

Ricki (Meryl Streep) nappal áruházi eladóként dolgozik, esténként viszont zenekarával lép fel a bárban, ahol mindenki imádja. Nincs sok pénze, de legalább szereti, amit csinál, hogy a zenélésnek élhet. Ezzel nem is volna gond, hogyha mondjuk harminc évvel fiatalabb lenne. Ricki ugyanis egy szerető férjet (Kevin Kline) és három gyereket hagyott el be nem teljesült álma miatt. Kapcsolatuk megkopott, alig találkozik gyerekeivel, ám most lányának (Mamie Gummer) hirtelen szüksége lesz rá, hiszen elhagyta a férje, így mély depresszióba süllyedt. Ricki tehát utolsó dollárjain repülőjegyet vásárol, és elutazik oda, ahol már szinte senki sem látja szívesen.

Diablo Cody jó adag, egészséges női öntudattal nyakon öntött, de egyáltalán nem tökéletes forgatókönyvének legerőteljesebb eleme a főhősnő figurája. Ricki karakterében van fantázia, személyiségrajzának kidolgozása részletgazdag és rendkívül intelligens. A játékidő során egyre többet tudunk meg a nő múltjáról, álmairól, érzéseiről, és mindezt hiteles, emberközeli tálalásban tárja elénk a szkript. A központi karakterrel tehát nem lehetnek gondjaink. A cselekményvezetés viszont kissé sántít már. A probléma leginkább az, hogy ezt a történetet lazán el lehetett volna mesélni húsz percben is, nem lett volna szükség arra, hogy felülről verjük a másfél órát. Ennek megfelelően rétestészta módjára nyújtott narratíván unatkozhatunk, és szinte érezzük az izzadtságszagot, ahogy Diablo Cody próbálja kihúzni a nagyjátékfilmhez való játékidőt. Azonban lehetséges, hogy az előbbi mondatokkal kissé sötétebb képet festek a kelleténél, hiszen a produkciót kétségtelenül színesíti jó néhány ütős poén, remek, idézni való szövegek.

Jonathan Demme rendezői munkája nagyszerű! A direktor pont azokat a szép, folyamatos kameramozgásokat részesíti előnyben, amelyeket nagyon megszerettem az utóbbi időben. Hangulatos, tudatos jelenetkonstrukciók elevenednek meg Demme kamerája előtt. A fellépések képsoraiban keserédes hangvétel nyilvánul meg, ahogy látjuk a kiöregedő zenészeket, amint nagy lelkesedéssel játszanak a nagy lelkesedéssel táncoló tizenhárom emberkének, a párbeszédes jelenetekben pedig a hirtelen megszaporodó vágások érzékeltetik a karakterek között gyűlő feszültséget. A dramedy keretei közé szorítva is igazán szép formát öltő beállítások még a dramaturgiailag unalmasabb epizódokat is fogyaszthatóbbá teszik. A másodkézből előadott dalbetétek jól vannak megválogatva, csak kár, hogy gyakran unalomba fulladnak.

Meryl Streep-et természetesen én is nagyon jó színésznőnek tartom, ugyanakkor azonban túlzásnak érzem azt a már szinte beteges kultuszt, ami a színésznő személye körül kialakult az évtizedek során. Ettől függetlenül tényleg remek teljesítményt nyújt újra és újra, és ez most sincsen másképp. Streep remekül megtalálja az arany középutat, és egy pillanatra sem bukik át a ló túloldalára, produktuma nem válik kínossá, holott erre figurája érzékenysége nem egyszer lehetőséget adna. Kevin Kline szintén emlékezetes, szórakoztató alakítást nyújt, és a többi mellékszereplőre sem lehet túl sok panaszunk.

A Dübörög a szív (nem meglepően érzékletesebb eredeti címén a Ricki and the Flash) színvonalas, bár nagyon túlnyújtott dramedy. Kihagyni azért nem érdemes. Meryl Streep rajongói tuti nem maradnak kielégítetlenül. 8/10.