Amikor elhangzik Frank Oz neve, az emberek egy része kérdő tekintettel értetlenkedik, egy másik része az Óz, a csodák csodájára asszociál, de remélhetőleg minden társaságban akadnak néhányan, akik rögtön rávágják, hogy ő volt az, aki személyiséggel töltötte fel Yoda mester nagyszerű bábfiguráját George Lucas klasszikus Star Wars trilógiájában. Azonban nem csupán eme teljesítménye miatt méltathatjuk az úriembert, hiszen ha nagyon nagy vizeket nem is kavart, az elmúlt évtizedekben aktív szereplője volt a filmvilágnak. Rendezőként is letett egy pár címet az asztalra, például 2007-ben egy remek fekete komédiát.

Daniel (Matthew Macfadyen) népszerű regényíró bátyjának (Rupert Graves) árnyékában él. Feleségével (Keeley Hawes) szeretnének saját házba költözni, hiszen eddig a férfi szüleivel laktak, ám a terv kivitelezése előtt még valahogy át kell vészelni a nemrégiben elhunyt édesapa temetését. Szép számban érkeznek az ismerősök és a rokonok, így például Simon (Alan Tudyk), aki egy véletlen baleset folytán hallucinogén drog hatása alá kerül, Howard (Andy Nyman), aki halálra van rémülve a kezén előjött szokatlan folttól, és Peter (Peter Dinklage), akiről senki sem tudja, hogy kicsoda lehet, ám hamarosan felfedi magát Daniel előtt, hogy ezzel megkezdődjön az igazi bonyodalom.

Az életben rengeteg zaklató dolog akad, ami elől elmenekülhetünk, ha akarunk, van azonban egyvalami, amivel kivétel nélkül mindannyiunknak meg kell barátkoznunk. Próbálhatjuk figyelmen kívül hagyni, tehetünk úgy, mintha csak másvalakivel történhetne meg, vagy akár viccet is csinálhatunk belőle, hogy könnyebb legyen. Hogy könnyebb legyen elviselni a tudatot, hogy egyszer meghalunk. Frank Oz amondó volt 2007-ben, hogy a fene essen a kesergésbe, ő a vicc csinálásra voksol. Valóban, még el sem kezdődött a film, de már érezzük, hogy ez bizony fekete komédia lesz, már csak a kontextusból kifolyólag. Vígjátékot helyezni egy temetés környezetébe érdekes ötlet, és pont ezért lehet zseniális alapvetés is, amennyiben a készítők képesek kiaknázni. Márpedig ezek a készítők megcsinálták! Dean Craig forgatókönyve érdekes, összetett karaktereket mozgat, akiket a rokoni hálóba beillesztve tesz ki a családi kapcsolatok minden viszontagságának úgy, hogy a hétköznapi ember hétköznapi fájdalmaival és problémáival ironikus elbeszélésmód keretein belül jut dűlőre. Az egészen extrém szituációk kiválóan megágyaznak a poénoknak, amelyek ösztönösségük folytán ütnek igazán nagyot. A szinte már reflexből kivágott, találó félmondatok és az egyre eszelősebb fordulatokat produkáló konfliktus újra és újra földhöz vág hihetetlenül természetes és ilyen minőségében fergeteges humorával.

Frank Oz tálalásában remekül érvényesülnek a komikus szituációk, a rendező ugyanis tökéletesen érti a fekete humor lényegét. Nem azt akarja, hogy a halálon nevessünk, hanem azt, hogy a halállal együtt nevessünk az élők kicsinyes, jóformán lényegtelennek ható problémáin. Ez a jellegzetes narratíva a holttest kreatív szerepeltetése okán jut érvényre. A halott fater végig ott van a szoba közepén, fekszik a koporsójában, és habár körülötte emberi sorsok sodródnak egészen kockázatos mélységekbe, őt már semmi nem érdekli. Frank Oz tökéletesen világít rá arra a keserédes, végső soron meglehetősen drámai tényre, hogy a halottnak már nincsenek problémái, ő csupán az a porhüvely, amiben valaha létezett egy személy, aki alaposan megkavarta a szart. És most, hogy elment, minden gondját és baját ráhagyja az árnyékvilágot még taposó családtagjaira, ő maga pedig jóllakottan hátradől és élvezi a műsort, amiben ő már nem ütheti meg a bokáját. Kiboríthatják a koporsóból, befektethetnek mellé másokat, ő mossa kezeit, itt már semmi sem az ő gondja. Tehát igen, végig érezhető a dramedy erőteljes jelenléte, ami egy dinamikus fordulattal, Daniel a film végén végre előtáruló gyászbeszéde által teszi fel az i-re a pontot. És akkor érzed, hogy milyen remek filmet láttál, amikor rájössz, hogy habár az előző nyolcvan percet végigvihogtad, most, a befejező konklúzión mélyen gondolkodsz és felfogod a kicsit sem vicces, de annál fontosabb mondanivalót.

A színészgárda is remek munkát végez. Matthew Macfadyen jó a főszerepben, de Rupert Graves-re sem lehet panaszunk, aki viszont igazán kiemelkedik, az Alan Tudyk, aki valami hihetetlenül szórakoztatóan hozza a bedrogozott idiótát, egyértelműen ő produkálja a legtöbb vicces jelenetet. Peter Dinklage szintén emlékezetes alakítást nyújt. Akik csak a Trónok harcából ismerik a színészt, azok mindenképpen, már csak azért is tegyenek egy próbát ezzel a filmmel, mert itt értelemszerűen egy teljesen más szerepben láthatják parádézni kedvencüket.

A Halálos temetés (mely nem összekeverendő a 2010-es Haláli temetéssel, aminek szintén Dean Craig írta a forgatókönyvét) remek vígjáték elsőosztályú fekete humorral, jó karakterekkel, és emlékezetes színészi alakításokkal. 8,5/10.