Igen, ez a rovat tényleg létezik! Nem csak szóbeszéd, több, mint legenda. Valóság. Hát igen, eltelt már tizennégy hónap a legutóbbi eredeti alkotást annak feldolgozásával összehasonlító poszt óta. Most viszont megérkezett a mozikba egy olyan kísértethorror, amiről már megtekintése előtt éreztem, hogy tökéletes alapanyagot fog szolgáltatni a régóta pihentetett cikksorozat feltámasztásához. Na, lássuk! Vajon sikerült megreformálni minden idők egyik legfontosabb szellemfilmjét? (a kérdés természetesen költői... nagyon költői...)

Poltergeist - Kopogó szellem (1982)

A jó öreg Tobe Hooper-t első körben azért zártam a szívembe, mert ő volt az, aki elkészítette egyik kedvenc horrorfilmemet, az évtizedek óta méltón kultklasszikus státuszban pöffeszkedő A texasi láncfűrésze mészárlást, ami a Halloween után/mellett minden idők leghatásosabb slasherje. A direktor úr másik jelentős megmozdulása közel tíz évvel Bőrpofa első eljövetele után valósult meg. Hooper a slasher után a kísértethorror területén is mérföldkövet alkotott.

A Poltergeist története egy átlagos, az amerikai álmot élő kertvárosi családra fókuszál. Anyu és apu három gyermeket nevel, akik közül a legnagyobb enyhén lázadó lány, a középső természetesen fiú, a legkisebb pedig tündibündi kislány, ahogy az a nagy könyvben is megvan írva. A kissrác fél a sötétben, a kiscsaj pedig időnként magában beszél, de nincs para, mert még a legharmonikusabban működő famíliában is akadnak apró problémák. Hamarosan azonban kiderül, hogy de bizony, jó nagy para húzódik meg a háttérben, a kislány ugyanis nem a fallal beszélget, hanem a házban ólálkodó, túlvilági lelkekkel. A paranormális lények egy hátborzongató kísértés végeredményeként elrabolják szerencsétlent. A szülők először kétségbeesnek, majd arra jutnak, hogy a rendőrség és a velejáró sajtó helyett inkább a szellemügyekben járatos szakembereket keresnek meg bajukkal.

A Poltergeist annak az általam önkényesen kinevezett műfajnak egy képviselője, amit a Szörnyecskék esetében nemes egyszerűséggel csak családi horrornak hívtam. Tobe Hooper ugyanis kiválóan rendezi meg a filmet, és úgy élezi ki a félelmetes légkört, valamint az ijesztő kísértéses jelenetek hatásfokát, hogy közben megtartja a produkciót a megfelelő keretek között, hogy az végig nézhető maradjon tulajdonképpen minden korosztály számára. A karmester munkája hatásos és szórakoztató. Néhol a vaskalapos mélyhorror teszi tiszteletét, néhol azonban egyfajta morbid, fekete humorral átitatott tálalás formálódik. A finálé például könnyen eszünkbe juttathatja a Hullajó!-t, ami nem kizárt, hogy merített is innen. A kellemesen szórakoztató, magával ragadó, bár néhol kissé bő lére eresztett kísértetkalandot nagyszerű zenei aláfestések kísérik, miközben a maszkmesterek is megmutatják, hogy nem most jöttek ám le a falvédőről. Az izgalmak generálása és a nagy ijesztgetés közepette azonban a készítők nem feledkeznek meg a tartalomról sem. Oké, tény és való, hogy nem kell filozófia tankönyvet várni a Poltergeist-től, de nem kell azt sem éreznünk, hogy menten leolvad az agyunk a sok butaságtól. A fénybe átlépni képtelen, szenvedő halott lelkek története érdekes olvasatban tárul elénk, miközben megismerhetünk egy igazán összetartó családot. Ezen belül leginkább az anyai szeretet erejéről van szó, a mama ugyanis tényleg bármit hajlandó lenne megtenni azért, hogy visszakapja kislányát. Tetszett, hogy utóbbi tartalmi töltet sallangmentesen, érzelmesen, de egyáltalán nem nyálasan kel életre a fináléban. A színészi játékok nem kirobbanóak, de azért hitelesek, el lehet lenni velük.

Az 1982-es Poltergeist tehát hatásos, látványos, magával ragadó kísértethorror. Lehetne valamivel rövidebb és tempósabb is, ám ettől függetlenül egy pillanatra sem csodálom, hogy a zsáner egyik alapművévé vált.

Poltergeist (2015)

Mivel Tobe Hooper rendezése a mai napig nem veszített hatásfokából, sőt, kora még csak hozzátett az általa szolgáltatott élmény gazdagságához, természetes, magától értetődő jelenségként el kellett készülnie a remake-nek.

Az alaptörténet nem sokban változott az eredetihez képest. Új család érkezik a békés, napsütéses kertváros lakókörnyezetébe, ami minden bája ellenére természetesen nem tetszik a kőkeményen lázadó tinilánynak, hiszen még egy rohadék pláza sincsen a környéken. Mindennek tetejébe még ágyéktájon is bevág a gatya, hiszen kiderül, hogy a házak egy régi temetőre épültek. És a megbolygatott lelkek most kétségbeesve keresik a szabaduláshoz vezető utat, és céljuk elérésének érdekében még hús-vér áldozatot sem átallnának bemutatni. Ajjaj, itt már tényleg csak a nagymenő tévés szellemirtó segíthet!

Ez a film nagyon rossz. Még a horrorfeldolgozásokhoz fűződő nem túl nagy alapelvárásokat sem sikerül megugrania. Gil Kenan rendező nem építkezik, helyette egyszerűen csak végigrohan a történeten, mintha nem lenne elég ideje vagy tere kibontakoztatni a cselekményt, illetve a karaktereket. Ennek megfelelően az összkép meglehetősen összecsapott kisugárzást tudhat magáénak, a minőség pedig csak egy hajszálnyival múlja felül a korábbi alja-horror, A Lazarus hatás szintjét. A szövegkönyv bugyuta, klisés, és erőltetett, ilyen jellegű dialógusokkal manapság a magyar kereskedelmi csatornák szappanoperáiban találkozhatunk. Az eredeti klasszikus tartalmi mélysége gajra megy az extrémgagyi áltudományos magyarázatok viharában, miközben a készítők izzadva erőltetnek valamifajta, valaki szerint biztosan szórakoztató humorvonulatot, ami a produkció legkínosabb megmozdulásait eredményezi. Félelemfaktorról nem igazán beszélhetünk, talán a nagyon kezdő horrorosok lehetnek azok, akik néha-néha megugranak az alkotás nézése közben, bár őszintén szólva, az már rég rossz, ha valaki ezzel a filmmel szeretné megindítani műfaji kalandozásait. Akad egy-két valóban működőképes, látványos operatőri megoldás, illetve a fölöslegesen megmutatott, de azért megmutatott asztrál sík is egész jól néz ki. Ezek az apró pozitívumok lehetnek sikamlós kapaszkodók, ha már valamelyik ismerősünk elrángatott minket a moziba erre a szerencsétlenségre.

Merénylet vagy Reform?

Még kérdezed!? Az eredeti Poltergeist egyedi, hangulatos, érdekes filmélmény, ami a korral csak még vonzóbbá vált, míg a remake nem több egy újabb futószalagon gyártott hülyeségnél, amire a nagymenő, magukat kemény horrorfannak gondoló, tizenöt éves középiskolások beülhetnek röhögcsélni. Merénylet.