Ami gyerekként nézve szivárványszínben pompázó, gyönyörű édenkertnek tűnik, arról felnőttként szemlélve kiderül, hogy valójában sötét, kegyetlen dzsungel, ami lépten-nyomon megakar törni, és ha gyenge vagy, márpedig az vagy, akkor nagyon hamar el is éri a célját. Ezt követően egyfajta lélegző porhüvelyként járod majd az életed útját, üresen kongó, üreges testként, amiben nincs sem lélek, sem pedig szív. Ahhoz, hogy egy ekkora szakadékból felállj, hogy erőt kovácsolj gyengeségeidből és gondjaidból, mérhetetlen lelki és mentális erőre van szükséged. Arra, hogy képes legyél szembenézni a múltaddal, önmagaddal, és a világgal. És ha ez sikerült, akkor talán új életet tudsz kezdeni.

De előbb meg kell tenned a magad 1000 kilométerét odakinn, a Vadonban.

Cheryl (Reese Witherspoon) elbaszta az életét. A sors igazságtalanul bánt vele, és ő a csapások negatív hatását csak tovább tetézte azáltal, hogy behódolt saját gyenge, esendő emberi jellemének. Miután megelégeli azt, hogy hosszú ideje nem csinál mást a lejtőn való lefelé csúszáson kívül, meglepő tettre szánja el magát. Nekivág a Pacific Crest Trail nevű, horrorisztikus, 1000 kilométeres túraútvonalnak, hogy próbára tegye testét, lelkét, elméjét, és állóképességét. Hogy végre kitakarítsa magából a rengeteg felgyülemlett, maró mocskot.

Jean-Marc Vallée legutóbb a Dallas Buyers Club-bal jelentkezett, és az a film sem volt rossz, ez igaz, ám amilyen mértékben lekörözi a rendező egy esztendővel korábbi önmagát, az már szinte könnyfakasztó. Oké, ez van. Az úriember annyira profin komponálja meg mesterművét, hogy én bizony meghatódtam tőle. A karmester gondoskodik róla, hogy már a bevezető képekkel maradandó hatást gyakoroljon, és tény, ami tény, a bivalyerős nyitány után nem is tudtam mást figyelni, csak teljes jelenlétemmel a vásznat. Eme művelet során sikerrel győződtem meg ama örömteli jelenségről, hogy Jean-Marc Vallée a játékidő későbbi részében sem adja lejjebb a színvonalat. A művész, aki Oscar-jelölést érdemelt volna eme munkájáért, pazar egésszé gyúrja össze a cselekmény két főszálát, a flashback-vonalat, illetőleg ugye a túrát. Minden fájdalom és félelem maró erővel csapódik le a rendező tolmácsolásában, és miközben a remekbe szabott vágás és a szépséges fényképezés asszisztálnak neki, végig kilátásba helyezi a megváltás lehetőségét is, ami felé megállás nélkül noszogatja főhősnőjét. A remekül megválasztott és pazarul kihasznált betétdalok elsőosztályú plusz hangulati töltettel ruházzák fel ezt a kínokkal teli, ám mégis végtelenül gyönyörű koktélt.

Cheryl a fájdalom erdejében és a bűnbánat kopár sivatagában rója a kilométereket, miközben a vezeklés vihara zúdítja rá a fellegeket, az elmúlt szépség pedig róka képében kíséri figyelemmel útját. Minden második percben megakar állni, hogy aztán visszaforduljon. De nincsen rémisztőbb annál, mint a kihívás közben megfutamodni, feladni, és otthagyni a vadont, engedni, hogy győzzön. Az ember gyenge, jelentéktelen semmiség, valahol az óriási galaxisban tengődik nevetségesen apró porszemként, és pontosan ezért válik elképesztően felemelővé, és nagyon, de nagyon tanulságossá a folyamat, amelynek során a főhősnő rácáfol erre a mérhetetlenül pesszimista teóriára. Elege lett abból, hogy nem számít, hogy az élet csupán elhasznált kotonként tekint rá. Kurvára megunta. És minden egyes kilométerrel, amit vérezve és verítékezve, leszakadt körömmel, és könnyeivel küszködve megtesz, egy újabb bivalyerős gyomrost küld a mocsadék múlt testébe, ami lassan, de biztosan térdre rogy az emberi akarat ereje előtt. Adva van a saját galaxisod, mindössze annyi a kérdés, hogy mersz-e a középpontja lenni, vagy hagyod, hogy elsodorjon a kozmikus szél a lényegtelenség és az értelmetlenség homályába.

Cheryl megkezdi a túrát. Látjuk rajta, hogy piszkosul gondterhelt, hogy komoly súlyok nyomják a lelkét. Miközben gyalogol, és egyre nagyobb erőpróbákat áll ki, mind fizikai, mind pedig lélektani szempontból, a visszatekintések fokozatosan teljessé teszik a főhősnő múltját. Remek húzás a forgatókönyv részéről, hogy nem lineáris rendben prezentálja az emlékképeket, hanem össze-vissza, ahogy a fáradt túrázónak be-bevillannak a múlt darabkái. Cheryl nemcsak emberségéért küzd, hanem a bűnbocsánatért is. Azért, hogy a mocskos dolgok, a rossz dolgok, amiket elkövetett, ne mérgezzék többé az agyát. Azért is harcol, hogy a nagy utazás végén új életet kezdhessen. Nem tudja mi vár rá a PCT után, ám reméli, hogy valami jobb, valami szebb, és ezért harcol. Meg azért is, hogy rácáfoljon a női gyengeségről kialakult sztereotípiára. Azért, hogy megmutassa, vékony, törékeny kisugárzású nő létére is megtudja csinálni azt, amit az edzett, kigyúrt férfiak közül is kevesen képesek teljesíteni. Szóval összetett, magával ragadó motivációról van szó. Cheryl egyszerre küzd a múlt ellen, a jövőért, az emberségéért, női önbecsüléséért, a megbocsátásért. Azért, hogy megtudjon végre bocsátani magának. Még el sem kezdi a túrát, amikor már nehézségbe ütközik. Nem bírja felvenni a hátizsákját. Túl nagy. Lehúzza, visszarántja. Le, a földre. De a főhősnő végül fogást talál rajta, és feláll. És ez jellemzi a cselekmény egészét. A szakadékból való kilábalás szimfóniája szól, mert az élet egy kurva nagy és kurva nehéz hátizsák, de ha elég kitartásunk és akaraterőnk van, eltudjuk cipelni a célig.   

Sajnálom Reese Witherspoon-t, amiért egy olyan évben indul az Oscar-díjért, amikor nem sok esélye van az elismerés bezsebelésére. Persze, van már neki egy szobrocskája, szóval nyilván nem fogja nagy érvágásként érni, amikor nem az ő nevét húzzák ki a borítékból, ám mindenesetre amennyiben úgy gondolja, hogy jogosan gyünnie kéne hozzá Oscar bácsinak, akkor jól gondolja. Szimpatikus és kedves kisugárzású színésznő, és ehhez még nagyszerű tehetség is társul. Nem értem, hogy utóbbihoz méltó szerepeket miért csak ritkán vállal be Witherspoon. Most mindenesetre megtette, és természetesen csont nélkül élete magasan legkiemelkedőbb alakítását produkálja. Hihetetlenül hitelesen mutatja be Cheryl minden életszakaszát, a fájdalmas életút összes fázisát. Aztán itt van Laura Dern, aki a visszatekintésekben játssza a főhősnő anyját nem olyan kicsi, ellenben nagyon nagy beleéléssel. Neki a jelenlegi mezőnyben talán még a díj megszerzésére is van reális esélye.

Szeretem az ilyen típusú filmeket. Amelyekben az ember, mint egyén, szembemegy minden földi és égi törvénnyel, és legyőzi az előítéleteket, az eleve elrendelt szemét kilátásokat, és végül felér a csúcsra. Legyőzi önmagát, felülkerekedik gyengeségein, és diadalmaskodik az egész rohadék világ fölött. És a Vadon eme nagyszerű zsáner iskolapéldája. 10/10.