A semmittevés kissé bosszantó, de összességében ártalmatlan jelenségként azonosul legtöbbünk gondolkodásában. Azonban a recept ennél komplikáltabb, hiszen a tunyuló ember agyát soha nem tudja teljes mértékben kikapcsolni. Elméje jár, cikázik a beáramló, feldolgozásra váró információk között, és hősünk, akár akarja, akár nem, előbb-utóbb gondolkozni kezd. És itt indul el a bajok lavinája, hiszen hamarosan kollégák is érkeznek, akik fogékonyak a pletykákra, és életüket saját maguk által kreált történetek, és elméletek felhasználásával igyekeznek érdekesebbé tenni. Igen, így van, de azért végig fennáll a nyugtalanító kérdés:
Vajon a paranoia teljes mértékben alaptalan, vagy valóban rejtőzik valami a barátságos kertek alatt?
Ray Peterson (Tom Hanks) egy tökéletes részletességgel a filmvásznakra szabott amerikai kertvárosban tengeti mindennapjait. Feleségével (Carrie Fisher) és kisfiával éldegél barátságos kisugárzású családi házában. Éppen szabadságát tölti, és a sok idióta szomszédtól már kedve lenne falra mászni. Azonban a közvetlenül Ray mellett álló házba költöző új lakók beindítják a férfi fantáziáját. A rejtélyes idegenek nappal egyáltalán nem merészkednek elő a falak mögül, csak éjszakánként lépnek ki nagy ritkán a holdfénybe. Ray a fejébe veszi, hogy gonosz dolgok zajlanak a szomszédnál, és elméletének támogatói is akadnak. Így bővül a csapat a szomszédság egyéb jóravaló tagjaival, úgy mint az evéskényszeres Arttal (Rick Ducommun), a háborús veterán Rumsfielddel (Bruce Dern), és a szülei távollétében izgalmas elfoglaltságot kereső Rickyvel (Corey Feldman). Hőseink egyre közelebb merészkednek a sötétségbe burkolózó lakosok verandájáig, mígnem egészen belelovalják magukat a nyomozásba. És az igazi őrület csak eztán kezdődik.
Minden idők egyik legidiótább magyar címe közel sem olyan feledhető alkotást rejt, mint amilyenre kreatív honfitársaink ötlete alapján asszociálnánk. Számomra legalábbis mindenképpen meglepetést okozott az Ami sok, az sokk, azaz eredeti címén a The 'Burbs. Egyszer nézős limonádé-vígjátékra számítottam, ám helyette sodró lendületű, szórakoztató szatírát kaptam. Dana Olsen forgatókönyve a napfényes kertváros gondtalan életébe enged bepillantást. Az életbe, ami már olyan gondtalan, hogy a benne létezőknek problémákat kell kitalálni maguknak, máskülönben belebolondulnak az unalomba. A horrorfilmeken, tévés kvízjátékokon, és városi rémtörténeteken szocializálódott lakosok rémisztő elméleteket kreálnak, amiket igyekeznek a lehető legtöbb bizonyítékkal alátámasztani. Nem számít, hogy jó néhány magyarázat eléggé nyakatekert, csak az fontos, hogy hőseink bármit hajlandóak elhinni azért, hogy felrázzák betokosodott mindennapjaik egyhangú folyását. A szomszédságokban fertőző betegségként terjedő pletykálkodás, a mások magánéletében való kotorászás kerül fókuszba a történetvezetés során, miközben azért végig ott pofátlankodik a nyugtalanító érzés is, ami azt sugallja, hogy akármennyire hihetetlen, azért valamennyire mégiscsak elképzelhető, hogy hőseink üldözési mániája nem alaptalan. Összességében elmondható, hogy a The 'Burbs a tunyulás, a semmittevés ellen beszél, nem nézi jó szemmel, hogy a kertvárosi szomszédság lakói beleütik az orrukat egymás magánügyeibe, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy diszkréten azért oda kell figyelni környezetünkre, hiszen mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a virágágyások, és zöld pázsitok takarásában valami félelmetes, sötét folyamat zajlik.
A rendezői széket Joe Dante foglalta el, akiről a végeredmény alapján elmondható, hogy nem követte filmje szereplőinek semmittevő hitvallását, ugyanis az úriember rendkívül kreatív direktori munkával tette magával ragadóvá a produkciót. Ötletes meglátások, remek beállítások, és sodró lendülettel bíró jelenetek jellemzik Dante módszerét. A rendező jelentős támaszt kapott Robert M. Stevens vezető operatőrtől, aki lenyűgözően kreatív kameramunkával teszi változatosabbá az alkotás összképét. Nem feledkezhetünk meg Jerry Goldsmithről sem, aki kiváló filmzenét komponált a képsorok alá.
Az akkoriban non-stop kefefejű Tom Hanks remekül alakít a főszerepben. A színész maradéktalan hitelességgel kelti életre a tunyulása közepette magának nyakatekert projektet találó kertvárosi férfi karakterét. Carrie Fisher egész jó Ray feleségeként, Bruce Dern viszont egyenesen kiváló a paranoid elméletre száz százalékban vevő veterán szerepében. A gárda tagjai közül még egyedül Henry Gibsont érdemes kiemelni, a többiek ugyanis nem nyújtanak emlékezetes teljesítményt.
Az Ami sok, az sokk rendkívül élvezetes, összességében könnyedebb szatíra. Megnézésre mindenképpen ajánlott! 8/10.
