Emberemlékezet óta foglalkoztatja fajunkat a természetfölötti. Mik ezek a jelenségek, miben rejlenek? Miként juthatunk el hozzájuk? Ártalmasak-e? És, persze, mindenekelőtt a legfőbb kérdést tesszük fel rendszeresen. Létezik egyáltalán? Ritka a közömbösség, az emberek leginkább két csoportra szakadnak. Az egyik így létrejövő tömb tagjai határozottan elutasítják a különböző szellemes szamárságokat, ám az ellenpólus megrögzötten hiszi, hogy van valami odaát. Vajon melyik csoportnak van igaza?
Dr. John Markway azért utazik a Hill House-ba, hogy megkapja a választ erre a kérdésre.
Eleanor Lance (Julie Harris) felnőttkorának eddigi részét haldokló anyja ápolásával töltötte. Az asszony két hónapja meghalt, így a nőnek éppen kapóra jön a paranormális jelenségeket kutató Dr. John Markway (Richard Johnson) felkérése. Eleanor gyerekkorában egyszer már kapcsolatba került a természetfelettivel, ezért esik rá a doktor választása. A nő elutazik a Hill House-ba, ahol találkozik egy másik meghívottal, Theo-val (Claire Bloom), a sok halált látott ház örökösével (Russ Tamblyn), Dr. Markway-jel, valamint a baljós kisugárzású gondnokházaspárral. Ezt követően pedig megkezdődik a vizsgálódás, hőseink a túlvilág jeleit kutatják. Ám már az első éjszaka folyamán nyilvánvalóvá válik, hogy fölösleges kutatni, hiszen a természetfeletti előszeretettel kopogtat a szereplők ajtaján.
Már az első néhány percben kenyérre ken bennünket a produkció, hiszen Markway, a ház történetét ecsetelő, érdekfeszítő bevezetőmonológja minden kétségünket eloszlatja, és itt már masszív bizonyossággal véljük tudni, hogy jó filmet fogunk látni. A későbbiekben Eleanor narrációja által kapunk teljes képet a történésekről. Ezek a mondatok a főhősnő belső világának aspektusából mutatják be a cselekményt, és mivel a hölgy rendkívül nyugtalan, alapjáraton is mindentől rettegő személyiséggel rendelkezik, ez a módszer remek írói húzásnak minősül. Hamarosan ráhangolódunk Eleanor jellemére, lelki-mentális világára, és csakhamar azon kapjuk magunkat, hogy a főszereplőnővel egyetemben rettegünk. Van is miért rettegnünk, mert a Hill House-ban van valami. Nem tudjuk, hogy mi. Lidérc? Kísértet? Ördögi megtestesülés? Fogalmunk sincs. A narráció legutolsó, filmet záró mondatáig csak sejtéseink lehetnek, és ez az ismeretlenség-érzet, ez a rejtélyesség egyszerűen megőrjít. Mert az ember attól fél, amit nem ismer. És a Hill House nem engedi, hogy megismerd.
Úgyhogy nincs más választásod, félned kell. De te ezt egyáltalán nem bánod, sőt, szinte már megtiszteltetésnek veszed, hogy egy ilyen nagyszerű film nézése közben retteghetsz. Mert A ház hideg szíve mesés parafaktorral operál. Ez nem az a film, ami a hirtelenségre apellál, azt csupán eszközként használja fel nagy ritkán. A sarokból elő ugrós, dedós ijesztgetés helyett Robert Wise rendező atmoszférát teremt. Nem is akármilyet! A direktor zsigeri félelemmel, dermesztő rettegéssel tölti fel művét. Lélekölő tárházának kellékei egyszerűségükben nagyszerűek. Egyre erősödő dobogás a folyosó irányából, keserves gyereksírás a falak mögül, és néhány jól elhelyezett, vérfagyasztó szobor gondoskodik arról, hogy halálra rémüljünk. Mindezt elsőosztályú vágás, és elképesztően kreatív, lenyűgözően változatos kameramunka támogatja annak érdekében, hogy az összkép maximálisan hatásossá, és igazán maradandóvá válhasson.
Azért, hogy a kép teljes legyen, Wise a színészgárda tagjait is remekül válogatta össze. Julie Harris kiváló a főszerepben, minden arcrezdülésében ott rejlik a mélyről jövő rémület, ami így hamar átragad a nézőre is. Claire Bloom szintén jó a kissé kétoldalú, egyszer mogorva, máskor pedig kedves és félős Theo szerepében. A férfiak elmaradnak a kollegináktól, de azért nem sokkal. Richard Johnson és Russ Tamblyn egyaránt hitelesen alakítanak.
A ház hideg szíve nagyszerű horror. A lelked mélyére hatol, és ott generál éjsötét rettegést. 9/10.
