Hank Palmer csak első ránézésre kiegyensúlyozott. Régi sebek húzódnak a bőre alatt. Begyógyultnak hitt sérülések a lelkén, a szívén, az agyán. Régi emlékek kínozzák, vissza-visszatérnek rémálmaiban, és magányos pillanataiban. Eltussolt, elfeledni próbált bűnök, okok a kárhozatra. Mind-mind ott élnek benne. Megpróbálta maga mögött hagyni a mocskos múltat, megkísérelte tisztára mosni a kezét. Azt hitte, végleg kitörölheti az életéből az embert, aki saját olvasatában minden bajának, minden nyomorának okozója. Felkészületlenül érte a hang, a hívószó. Mert nem számított rá, de mégis megtörtént. És most...

...a múltja újra magához szólítja.

Hank (Robert Downey Jr.) nagymenő ügyvéd, aki sportkocsival jár dolgozni, óriási villában tengeti mindennapjait, van egy gyönyörű kislánya, felesége feneke pedig olyan feszes, mint egy röplabdázóé. Viszont ez csak a felszín. Mert az asszony megcsalta, így Hank el fog válni, és már retteg is, hogy keveset láthatja majd gyermekét. Ekkor pedig érkezik a telefon, édesanyja meghalt. Hank húsz év után tér vissza szülővárosába. A helyre, amit apja, a település legszigorúbb bírójaként számon tartott Joseph Palmer (Robert Duvall) miatt hagyott el. Apa és fia csupán kellemetlen kézfogással üdvözlik egymást, és a későbbiekben sem bocsátkoznak mély eszmecserébe. Hank a temetés másnapján már a hazafelé tartó repülőn ül, amikor bátyja, Glen (Vincent D'Onofrio) értesíti az újabb rossz hírről. Apját, a bírót, gyilkossággal vádolják. Hank marad, és harcba száll, hogy megmentse a férfit, aki pokollá tette az életét.

Ki gondolta volna, hogy David Dobkin rendező, csupa feledhető, egyszer nézős vígjáték után komoly dráma dirigálására adja a fejét? Senki. De a váltás kétségkívül remekül sült el, és habár nem a rendező az, aki miatt elsősorban látni kell ezt a filmet, azért meg kell hagyni, hogy Dobkin derék munkát végzett. A színészvezetést egészen kiválónak tartom, de amit még ennél is fontosabb kiemelni, az nem más, mint a kiváló érzék, amellyel a direktor váltogatja a kettő teljesen ellentétes hangulati töltetet. Míg az egyik pillanatban könnyed, laza, vicces filmet nézünk, addig a következőben már szinte sírnánk a hirtelen ránk nehezedő fajsúlytól. Az időnként, rendszerint váratlanul érkező drámai csúcspontokat a tombolás után Dobkin kiválóan oldja fel néhány jól irányzott poénnal, így A bíró nem válik rétegfilmmé. Lehet rajta nevetni és sírni is, csak éppen nem egyszerre.

A forgatókönyvben pompásan keveredik a jogi és a családi dráma, az írók egyértelműen utóbbira fektették a fő hangsúlyt. A tárgyaláson játszódó jelenetek kétségtelenül érdekesek, és könnyedén magukkal rántják a nézőt, de a lényeg mégis a bíró házában zajlik, amikor apa és fia ketten vannak, egyedül maradnak saját páros drámájukkal. Régi, mélyen gyökerező sérelmek kelnek új életre, gyógyultnak hitt sebek szakadnak fel, és kezdenek hátborzongató erővel lüktetve vérezni. Egymás fejéhez vágott sértések, elégtétel követelések, és tonnás súlyú fájdalom keveredik a felfokozott, indulatos párbeszédekben. Térhez jut az ugyanazon személyben élő szigorú apa, és kedves nagypapa között húzódó kontraszt, miközben hangsúlyt kapnak olyan témák is, mint a felelősségvállalás, az elfojtott feszültség, az apaság, a testvéri kapcsolat, és a jog igazságosságának kérdése.

Szinte meg sem kell néznünk a stáblistát, hogy tudjuk, A bíró fényképezéséért csak egy olyan kaliberű zseni lehet felelős, mint Janusz Kaminski, aki fantáziadús kamerabeállításokkal, és gyönyörű képekkel kápráztat el bennünket, miközben Thomas Newman minden dallamában fantasztikus filmzenéje kényezteti a fülünket.

A színészgárda munkája fantasztikus, és a fentieket figyelembe véve is nyugodtan elmondhatom, hogy itt rejlik A bíró erejének igazi titka. Robert Downey Jr. nem Tony Starkot játssza, ettől nem kell félni. A színész teljesen új arcát mutatja meg, és nemes egyszerűséggel vérfagyasztó az érzelmi roncs Hank szerepében. Robert Duvall természetesen nagyszerű, és Vincent D'Onofrio is egészen kiváló. Billy Bob Thornton szépen helytáll a kissé tenyérbemászó ügyész szerepében, bár ő mintha egy kicsit még a Fargo-beli, túlontúl higgadt figuráját hozná. A hölgyek közül természetesen ki mást lehetne kiemelni, ha nem a mindig nagyszerű Vera Farmigát, akit szőkén elsőre alig ismertem fel. A színésznő ezúttal is remekbe szabott teljesítményt nyújt.

A bíró nagyszerű, erőteljes dráma, ami a kissé túlnyújtott bevezetés után kegyetlenül magával rántja nézőjét. Nem dúskál a fajsúlyban, de az érzékenyebbek azért rendesen fognak bőgni rajta. 9/10.