Hétfőn történt. Reggel nyolckor már nem voltam otthon, sajtóvetítésre mentem, ami természetesen nagyon jó dolog, mindig örömmel fogadom a különböző filmekre szóló meghívókat. Utána már fele ilyen nagyszerű sem volt a napom. Tudniillik nekem a hétfő non-stop egyetemmel telik. Egymást váltják az előadások, én pedig izzadok, szenvedek, és gyakran még a gyomrom is kínosan megkordul, aminek köszönhetően konstatálom, hogy megint elfelejtettem kaját venni. Miután negyed tizenegyre, hullafáradtan hazaestem, leültem a tévé elé, mondván, úgysem tudok ilyen hirtelen elaludni. Gondoltam, megnézem lefekvés előtt, iskola utáni kikapcsolódásként a végre újfent köztünk járó The Walking Dead ötödik szezonjának nyitórészét. Én, béna balfék, tudhatnám már, hogyha könnyed kikapcsolódásra vágyom, nem éppen Frank Darabont sorozata a legjobb választás. Negyven percnyi vér, halál, dühöngés, és pusztulás után végül nyugtalan álomba merültem.
És álmom nem csak a vér, a halál, a dühöngés, és a pusztulás miatt volt nyugtalan...
A negyedik évad végén ugye kiderült, hogy Rick és a szupercsapat bizony csúnyán beszipkázták a vaskos kékerest, merthogy a Terminus bizony rohadtul nem az a biztonságos menedék, mint aminek az útjelző táblák lefestették. Pedig egykor az volt. És ez a nyitórész legjobb húzása. Egy "Akkor"-vonallal keretbe foglalja az epizódot. Láthatjuk, hogy a hőseinket foglyul ejtő szemétládák egykor tényleg mindenki előtt nyitott otthont működtettek, ám csalódniuk kellett az emberekben, meglátták a gonoszságot és a bestialitást, és ők maguk is szörnyetegekké váltak. Kár, hogy az új részben ennyi a zsigeri dráma, ez az összesen két perc, és semmi több.
Merthogy a The Walking Dead ötödik szezonnyitójából pont az hiányzik, ami miatt ez a sorozat igazán jó, és ami miatt elsősorban figyelemmel kísértem az első négy évadot. Ez pedig nem más, mint a csontig hatoló, lélekőrlő sorsdráma. A széria általában az emberi szenvedés, a belső és külső kínlódás poklának legmélyebb bugyraiba rántja le a nézőt. És ez az egésznek a titka. Ám itt csak nyers, tartalmatlan vérengzést kapunk, negyven percen keresztül. Persze, érthető, az ember embernek farkasa-effektus, nyilvánvaló a tény, hogy a zombiapokalipszis a hős ebben a történetben, ami megkísérli elpusztítani ezt a Föld bolygóra méltatlan fajt, amit mi, mocsadék emberfajzatok alkotunk. Értjük a dühöt, gyűlöljük a Terminus embereit, szurkolunk Ricknek, Tyreese-nek, és a többieknek. De valahogy még sincs mélysége a dolognak. Márpedig mélységre nagy szükség lenne a The Walking Dead esetében.
Na, de szegény ember gondolattal főz, szóval lássuk mi az, ami viszont kiváló az új részben. Természetesen a naturális borzalomról, a kegyetlen, merész brutalitásról, és a rengeteg, de tényleg megbotránkoztatóan sok vérről van szó. A maszkmesteri munka lenyűgöző, a zombik továbbra is hátborzongatóak. Greg Nicotero rendező jelenetkoreográfiái fantasztikusak (az úriember felel amúgy az élőhalottak nagyszerű kinézetéért is), az őrjöngő, lángoló vérengzés remek tálalásban kel életre.
Nagy öröm, hogy ezúttal, a TWD-től szokatlan módon nincsenek irritáló karakterek. Be kell szarni rajta, de ezúttal még Carol-t is bírtam, pedig tőle már évadok óta ráz a hideg. De most jó volt badass mentőangyalként, bírtam, de tényleg. Rick természetesen továbbra is kiváló főhős, Andrew Lincoln, most már nem annyira szomorúan, inkább halhatatlan dühvel néz maga elé, miközben gyilkol. Daryl ismételten a profi és hidegvérű öldöklő gép szerepében tetszeleg, és még mindig a széria egyik legszimpatikusabb arca.
Nem volt rossz ez a kezdés, bár pont az évadnyitónak valamivel (értsd: sokkal) erőteljesebbnek kellett volna lennie. Véres, brutális, nyugtalanító. Ugyanakkor azonban eléggé üres is. 7,5/10.
Jövő héten érkezik a következő epizódkritika!