Filmtörténeti mérföldkő. Hál' Istennek viszonylag gyakran van alkalmunk így jellemezni különböző mozgóképeket, hiszen régen is és most is érkeznek olyan alkotások, amelyek meghatározóak, nagy hatásúak, formabontóak. Richard Linklater filmje is filmtörténeti mérföldkő, ám másképp, mint kategóriatársai. Ugyanis ahhoz, hogy valamire kimondhassuk, hogy meghatározó mű, meg kell néznünk. Ám a Sráckorról már megtekintése előtt biztosan tudhatjuk, hogy a tárgyalt csoportba tartozik, hiszen Linklater és stábja olyat csináltak, amit előttük még senki. 12, azaz tizenkettő éven át készítették filmjüket, hogy a kisgyerekből fiatal felnőtté érő főhőst mindvégig ugyanaz a színész, név szerint Ellar Coltrane alakíthassa. Nagy bravúr, ez kétségtelen!
Richard Linklater jól tudta, hogy a szándékosan tizenkét évet felölelő forgatással mindenkit le fog venni a lábáról, így sajnos már nem is gondolta tovább a dolgot...
Évszámozás nincs a filmben, de a történet nagyságrendileg 2002 és 2014 között zajlik. A főhős Mason (Ellar Coltrane) a mű elején még kisfiú, óvodába jár. Innentől kezdve láthatjuk élete korszakait megelevenedni, az általános iskolán és a gimnáziumon át, érintve az első szerelmet, az egyéni érdeklődés kialakulását, végül megérkezve a felnőtté váláshoz.
Az alapvetés természetesen zseniális. Elképesztően érdekes figyelni, ahogy a színészek és színésznők karaktereikkel együtt öregszenek, változnak. Ez elsősorban a gyerekeknél izgalmas, hiszen Coltrane, és a Mason nővérét játszó Lorelei Linklater mennek át a legnagyobb változásokon a mű által összefogott esztendők során. De ugyanígy szórakoztató a szülők idősebbé válását nézni. Patricia Arquette például a játékidő haladásával egyenes arányosságban hízik, Ethan Hawke pedig suhanc külsejű srácból magabiztos kiállású, enyhén pocakos férfivá érik. Linklater nagyon jól fogja össze a tizenkét esztendőt, a szakaszok közti ugrások nem hirtelenséggel, nem erőltetetten érkeznek, hanem egymásba simulnak, így epizodikus felépítésű antológia helyett szép nagy egészet kapunk. A jelenetek koreográfiája átgondoltságról és precizitásról árulkodik, némelyik vágatlan képsor egészen lehengerlő, és ehhez még hozzájönnek az operatőri munka által teremtett csodaszép képek, és a remekül megválasztott betétdalok is.
A baj az, hogy ezen túl gyakorlatilag semmi sincsen. A Sráckor korrekt, ám szinte már meglepően felületes filmdráma, amelynek csontig lerágott sablonjai csak a már emlegetett, filmtörténeti jelentőségű módszer miatt hatnak újszerűen. A film egyes szakaszaiban aktuális közéleti, politikai, és popkulturális jellegű gondolati mélységet sosem sikerül elmélyíteni, mindig csak rövidke benyögések érkeznek. Értem én, hogy ezzel Linklater azt akarta mondani, hogy egy növésben lévő gyereket mindig más dolgok érdekelnek, de akkor is lehetett volna két mondatnál többet foglalkozni Irakkal, Obama-val, vagy például a rohamosan fejlődő információs társadalommal. Persze, akadnak elvontabb, filozofikus gondolatok, amelyeknek kifejezetten jól áll a rövid tárgyalás (például a záródiskurzus egészen zseniális), ezekből viszont túlságosan kevés van. Továbbá amellett sem lehet szó nélkül elmenni, hogy a Sráckor irtózatosan hosszú, és hosszához képest túlságosan eseménytelen. Körülbelül egy órával a produkció vége előtt már szörnyen untam magamat. Annyit azért meg kell adni a forgatókönyvnek, hogy a csonka családok helyzetét hitelesen sikerül bemutatnia, ez a vonulat elég jól működik a filmben. Összességében azonban azt tudom leírni, hogy ez a sztori nem több egy hótátlagos, baromira túlnyújtott, itt-ott megvillanó, de egészében nézve eléggé száraz coming of age-témánál. Kár érte, több kreativitás kellett volna!
Ellar Coltrane korrekt, de nem kiemelkedő alakítást nyújt. Nem játékának minősége miatt válik maradandóvá, hanem azért, mert kiskorától kezdve láthatjuk ahogy változik, alakul, így rendkívül szimpatikussá, szinte már ismerőssé válik a számunkra. Lorelei Linklater nagyon rossz, nem is kérdés, hogy csak azért szerepelhetett a filmben, mert a rendező lánya. A prímet természetesen a szülők viszik, hiszen Ethan Hawke és Patricia Arquette egyaránt kiváló alakítást produkálnak. Különösen Hawke parádézik, neki egy Oscar-jelölés simán kijárna férfi mellékszereplő kategóriában.
Minden valamirevaló filmkedvelőnek kutyakötelessége megnézni a Sráckort, hiszen a klisés, uncsi sztori ellenére is helytálló az állítás, miszerint ilyet még tényleg nem láthattunk. A beharangozott csodát azonban ne tessék elvárni tőle! Igazság szerint ez a mozgókép nagyon, de nagyon túl van lihegve... 7,5/10.
