Vakság, siketség. Kettő borzasztó csapás, amelyek akármikor érhetik az embert. Bármikor jöhet egy figyelmetlen autós, aki balesetet okoz, egy betegség, ami szövődményt eredményez, vagy egy bunyó, ami nagyon rosszul végződik. Élni a sötétségben. Létezni a némaságban. Pokoli tortúra, és ahhoz, hogy ezt tudjuk, nem kell megtapasztalnunk sem a süketséget, sem a vakságot. Az ilyen jellegű téma inkább komoly drámát sugall, ám kivételek mindig akadnak.

Mint például a Vaklárma, ami egy őrült komédia.

Dave (Gene Wilder) boltosként dolgozik, és már nyolcadik éve teljesen siketen éli mindennapjait. Miután felveszi munkatársnak a vak fekete férfit, Wallyt (Richard Pryor), a két figura egymásra talál. Tökéletesen kiegészítik egymást, és gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra jó barátokká válnak. Ám nem sokkal ezután életük legnagyobb, és legveszélyesebb kalandjába keverednek, amely egy rájuk kent gyilkossággal kezdődik.

Mindkét figurának megvan a tragédiája. Ám Wally hiába vak, nem roskad magába. Megállás nélkül pofázik, és pörög, és hamarosan a süketsége miatt beforduló, magányos Dave-t is magával rántja. Utóbbi kissé nehezen alkalmazkodik élete kalandos fordulatához, de látszik rajta, hogy igenis élvezi a dolgot. És itt rejtőzik a Vaklárma főüzenete, ami csak annyit mond, hogy bármilyen csapás is ér bennünket, az életet akkor is élveznünk kell. Persze, ezt a tanúságot eszelős poénáradat kíséretében adja át a produkció. Arthur Hiller rendező vezénylete alatt Dave és Wally elképesztően vicces szituációkba keverednek, de mindig feltalálják magukat, aminek két eredménye lesz. Az egyik az, hogy maguk körül mindenkit hülyére vesznek, a másik pedig az, hogy a néző fuldoklik a röhögéstől. Az ütős poénok közepette ráadásul intelligensen, remekül megszerkesztett tálalásban alakul a cselekményvezetés, amelybe egy jól eltalált bűnügyi szál is vegyül. De persze, nem feledkezhetünk meg a mű egyik legfontosabb vonulatáról sem, ami azt meséli el, hogy ezek a fogyatékkal élő fickók miként válnak meglepően rövid idő alatt jó barátokká.

A lehengerlően lelkes színészi munka rendkívül sokat dob az összképen. A prímet egyértelműen Richard Pryor viszi, aki szabályosan brillírozik a vak Wally szerepében. Nem véletlen, hogy hozzá fűződnek a film leginkább nevettető jelenetei. Gene Wilder remekül alkalmazkodik valamelyest szerényebb, visszafogottabb karakteréhez, így alakítása tökéletesen hitelessé válik. Én sokat mosolyogtam a főhősök nyomában loholó Braddock százados figuráján is, főleg azért, mert Alan North nagyon jól hozza a karaktert. A negatív figurákat játszó színészek is igazán jók. Elsősorban természetesen Kevin Spacey-t kell megemlíteni, aki pazarul hozza karakterét, de partneréről, Joan Severance-ről sem feledkezhetünk meg.

Emberi életeket romba döntő csapásokat felhasználni egy vígjátékhoz, sőt, egy komédia alapkövévé tenni őket zseniálisan merész húzás. Nemcsak azért, mert a nézők véresre röhögik a belüket a mű nézése közben, hanem azért is, mert az alkotók így át tudják adni üzenetüket, miszerint a szörnyűség közepette is lehet röhögni, és élvezni az életet. Még akkor is, ha ezt az állapotot baromi nehéz elérni. 8,5/10.