"Küzdve jöttem a világra, és küzdve is fogok elmenni."

Az élet egy vicc. Egy jól szerkesztett, hatásos, és részletgazdag szopatás, ami a valaha volt legjobb poénnal ér véget. Miközben valahol minden bizonnyal jót röhögnek rajtunk, mi kétségbeesve rohangálunk a betonfalak között, és keressük a kiutat. Minden nap egy újabb menet életünk bokszmeccsén, ahol néha éljeneznek, máskor pedig megdobálnak minket. Azok az igazi győztesek, akik minden bekapott ütés után, a kínzó fájdalom közepette, könnyes szemmel, de boldogan néznek a végtelen sötétség torkába, mert pontosan tudják, hogy mindent megtettek az álmukért. Egy álomért, amit rajtuk kívül senki más nem látott. Mert nincs nagyobb győzelem a tudatnál, hogy miközben körülötted sorra buknak el az önmagukat megadó, gyáva árulók, te még mindig állsz. Adod, és kapod a pofonokat, de nem vagy hajlandó padlót fogni. Küzdesz tovább, mert pontosan tudod, hogy mit akarsz. És tudod, hogy csak akkor lesz vége, amikor célba értél. Addig azonban szüntelenül, a verejtékedben úszva, és a véredben fuldokolva harcolsz, mert a végén, amikor csattan a poén, te is röhögni akarsz. Teli torokból.

Frankie (Clint Eastwood) magányos, goromba öreg róka, aki egyetlen alkalmazottjával, vagy inkább mondjuk úgy, hogy egyetlen jó barátjával, Hepajjal (Morgan Freeman) közösen viszi edzőtermét, ahol a jövő boksztehetségeit igyekeznek összekalapálni. Miután Frankie nagy reménysége, Willie (Mike Colter), nem sokkal az első címmeccs előtt lelép egy másik menedzserhez, a férfi közelebb kerül a termet látogató egyetlen nőhöz, Maggiehez (Hilary Swank), aki rendkívüli lelkesedéssel igyekszik jobbá válni, és addig nem hajlandó tágítani, amíg a morcos öregember el nem vállalja az edzését. Frankie nagy nehezen belemegy a dologba, ám azt még nem sejti, hogy ezzel élete legnehezebb útját kezdi meg.

Paul Haggis forgatókönyvíró Hepaj narrációját használja, hogy vaskos egésszé fogja össze ezt a kiváló történetet. A történetet, amelyből a valaha volt egyik legegyedibb szemléletmóddal bíró sportfilm virágzik ki. Mert itt marhára nem a boksz a sport. Hanem az élet. Haggis elképesztő erővel azonosítja az ökölvívást a mindennapi, elkeseredett, ámde feltétel nélkül kitartó küzdelemmel. A hiteles, mindennapi környezet már-már szomorúan emberközeli tálalásban kerül bemutatásra. Haggis precíz, kimért, szándékosan lassú cselekményvezetése megmutatja, hogy az álmoknak igenis van létjogosultságuk egy ilyen szar, ellenséges világban is. Hogyha megalkuvás nélkül mész előre, és éjszakába nyúlóan vered a bokszzsákot, annak igenis meglesz az eredménye. Mert ha nem adod fel, akkor igenis győzni fogsz. Még ha nem is pontosan úgy, ahogy eltervezted...

Igen, mert a forgatókönyv valahol a játékidő felének tájékán olyan kegyetlen nagyot rúg a nézőbe, hogy az valószínűleg soha nem lesz képes teljesen kiheverni a csapást. És innentől valami egészen másfajta történet veszi kezdetét. Teljesen más megvilágításba kerül a küzdelem fogalma, és A csúcson kell abbahagyni című tétel is valami egészen új, meghökkentő, morbid, és elszomorító értelmezést kap.

Hepaj és Veszély mellékszála kissé kilóg az összképből, de mindenesetre jól példázza az üzenetet, miszerint miközben valahol egy hős vívja az utolsó nagy csatát, máshol egy új harcos épp megkezdi a küzdelmet. Mert igazi győzteseknek mindig kell lenniük, különben az egésznek fájóan nem lenne semmi értelme. És igazából nem az a lényeg, hogy a végén megszerzed-e a címet, hanem az, hogy büszkén tudd mondani, hogy minden tőled telhetőt megtettél. El kell érni, hogy ez ne csak üres kifogás legyen, hanem maga az igazság.

Nagyon jók a karakterek. Maggie elszántsága, küzdeni akarása, és kitartása által elképesztően rokonszenvessé válik a néző számára. Az pedig, ahogy belevigyorog az ellene összeesküdő világ képébe, egyenesen könnyfakasztó. Frankie szintén szimpatikus figura, aki visz némi csípős humort is a történetbe. Marcona, magának való, magányos farkas, aki élete háborúját vívja meg a néző szeme láttára. Gyönyörű vonulata a filmnek a két főszereplő között fokozatosan kialakuló, szimbolikus apa-lánya viszony, ami a produkció végén teljesedik ki egy fantasztikus momentumban. Hepaj fontos mellékalak, egyfajta külső szemlélő, akiből árad a belenyugvás. Olyan figura ő, aki elfogadta, hogy vesztes, és már nem is küzd a sorsa ellen. De ezzel pontosan tisztában van, és igyekszik segítségére lenni azoknak, akik még játékban vannak.

Clint Eastwood rendezése egészen kiváló. Érdekes megfigyelni, hogy a direktor milyen sötét beállításokat alkalmaz, hogy mennyire precízen koreografálja meg a világítást, és milyen hitelesen borítja félhomályba a teret. Eastwood egy rideg, kellemetlen, szívtelen világot kelt életre, amelyből kispórol minden hamis csillogást, és hiteltelen dicsőséget. Csak a küzdelemre, a soha véget nem érő harcra fókuszál. A bokszmeccsek elképesztő erővel csapódnak a néző arcába, az ütések szinte leszakítják a fejünket, miközben nézzük a filmet. Csontok törnek, folyik a vér, fájdalmas nyögés árad feléd, te pedig egyszer csak azon kapod magad, hogy összeszorított fogakkal fújtatsz, mintha te magad is kaptál volna egy emberes pofont. A nagy fordulópont után hangulatváltás következik, és Eastwood tökéletes, szívbemaró hitelességgel prezentálja az új küzdelmet, és a csúcsra járatja Frankie és Maggie kapcsolatát.

Hilary Swank egészen lenyűgöző a női főszerepben. A színésznő maradéktalanul hiteles játékot mutat be, tökéletesen azonosul karakterével. Clint Eastwood kiválóan hozza a játékidő előrehaladásával egyre több érzelmet mutató Frankie-t. Morgan Freeman korrekt játékot produkál, de nem nyújt semmi extrát. Hogy mire föl kapott pont ezért az alakításáért Oscart, arról fogalmam sincs.

Az az igazság, hogy évekkel ezelőtt egyszer már nekiálltam a Millió dolláros bébinek, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag unalmasnak találtam, és a felénél kikapcsoltam. Már nagyon régóta terveztem, hogy végre végignézem a filmet, és most végre ténylegesen be is iktattam. Érdemes volt! 9/10.