2003 volt az év, amikor Chan-wook Park túlságosan unatkozott, és úgy gondolta, el kéne ütni valamivel az időt. Mivel moziban már nagyon sokszor volt, a koncereteket túl hangosnak tartja, a sportokat pedig nem szereti, elhatározta, hogy valami egészen újat fog kipróbálni. Gondolkodott egy ideig, majd arra jutott, hogy a legésszerűbb időtöltés az lenne, ha filmtörténelmet csinálna. Hát, így megy ez, és így jött világra az Oldboy, a dél-koreai filmművészet talán legfantasztikusabb csodája, a mozgóképek történetének meghatározó alkotása. Kicsit furcsa is, hogy az amcsik kerek tíz évet vártak, mire bemutatták saját átdolgozásukat, amit természetesen, amúgy teljesen érthető módon, az eredeti mű ismerői és rajongói már látatlanban is a porba gyaláztak, mondván, hogy nem készülhet jó amerikai remake a fantasztikus klasszikusból. De vajon igazuk van a fanoknak?

Joe Doucett (Josh Brolin) tehetséges üzletember, ugyanakkor elképesztően nagy bunkó is, semmi sem szent a számára, ráadásul még alkoholizmusának sem hajlandó gátat szabni. Feleségétől elvált, kislányát pedig elhanyagolja. Egy rosszul sikerül üzleti megbeszélés után Joe éppen alkoholmámorban járja a sötét utcákat, amikor elrabolják. Húsz évig tartják fogva ismeretlenek egy kicsi szobában, ahol mindössze tévénézéssel tudja elütni az időt. Így értesül felesége haláláról, és arról, hogy a gyilkossággal őt gyanúsítják. Ekkor megváltozik. Edzeni kezd, leveleket ír a lányához, és megfogadja, hogy megtalálja azt, aki ezt tette vele. Két évtized leteltével Joet látszólag ugyanúgy ok nélkül engedik szabadon, mint ahogy bezárták. És az igazi játék csak ekkor kezdődik.

Igen, van egy eredeti alkotás Dél-Koreából, egy igazi mestermű, én is nagyon szeretem, ahogy gyakorlatilag mindenki, aki csak egyszer is látta. Valóban értelmetlen volt feldolgozni, sőt, ez már-már a bűn kategóriája. De csak emiatt én nem fogom azt mondani Spike Lee filmjére, hogy rossz, mert nem az. Persze, tény, hogy annyira nem is jó, inkább valahol a kettő között lavírozik, az erős középszer tájékán.

Nem értem, hogy a bevezetést, a szobában zajló jeleneteket miért kellett ennyire elnyújtani. Oké, hogy be kell mutatni, ahogy Joe mellett elszalad az idő, és ez a különböző híradások bevágásával nagyjából sikerül is, de borzasztóan nyögvenyelősnek hat az, hogy ennyire hosszú ideig húzzák ezt az első, előkészítő etapot. A szabadulás után is inkább középszerű, semmint jó a történetvezetés minősége, a szkript szolgaian végigvezeti Joet az események láncolatán, de valami hiányzik. Mintha a sztorinak nem lenne lelke. Ja, hogy az Ázsiában maradt, így már értem...

Azért van, ami javít az összképen, például Spike Lee rendezése. Persze, ahhoz, hogy élvezni tudjuk a direktor munkáját, meg kell próbálnunk elvonatkoztatni Park stílusától, mert annak nyilván a közelébe sem érhet az amcsi kolléga, de azért önmagában nézve akadnak itt ügyes megoldások, elsősorban az operatőri munka megkoreografálásának terén. Tetszettek a hosszú snittek, a szereplőket tartósabb ideig vágás nélkül követő kamera. Előbbieknek köszönhetően jobban magával ragadja a nézőt a történet sodra. A flashback-jelenetek megkoreografálása rendkívül kreatív, jó ötlet volt a visszaemlékezők fizikai jelenléte a múltban játszódó képsorok futásakor. Lee megpróbálja lekoppintani a klasszikus, oldalról filmezett, folyosós bunyót, és habár a végeredmény annyira nem rossz, amolyan videojátékszerű beállításokkal találkozunk benne, azért természetesen messze elmarad az eredetitől. És habár a rendező az esetek többségében jól működik, azért néha sikerül néhány igazán kínos jelenetet is produkálnia, amiken jókat nevetünk, csakhogy a cél érezhetően nem ez volt. A legnagyobb, de egyáltalán nem meglepő fájdalom az, hogy az eredeti Oldboy hangulatát kicsit sem sikerült reprodukálni, és pontosan emiatt volt fölösleges ez a remake. Az eredeti mű atmoszféráját lehetetlen leutánozni. Az ázsiai filmre való néhány kikacsintás tetszett, például amikor Joe figyeli a polipot az akváriumban, szinte hallani lehet az alkotók mentegetőzését: Bocsi, srácok, mi ezt inkább kihagyjuk!

A színészgárda munkája azonban simán felülmúlja a dél-koreai alkotás aktorcsapatának produktumát. Josh Brolin meglepően hiteles a főszerepben, rendkívül érzelemgazdag játékot produkál, a fináléban pedig sokat hozzátesz a katartikus hatáshoz. Elizabeth Olsen egyértelműen a gárda legjobbja, továbbra sem értem, ahogy nagyjából senki más sem, hogy hol volt ez a lány 2011 előtt. Lehet, hogy nem akart nővérei sorsára jutni, ezért várt ki. Ha így van, akkor mindenképpen jól tette, hogy megvárta, amíg felnő, hiszen az utóbbi esztendőkben sorba szállítja a jobbnál jobb alakításokat. Ezúttal is maximális beleéléssel, hihetetlen energiával hozza karakterét, ja, és még cicit meg popsit is villant. Sharlto Copley remekel a főgonosz szerepében, és pazarul adja át a figura minden kegyetlenségét, és minden beteges, de valahol azért érthető indulatát. Samuel L. Jackson szőke taraja pedig majdnem áttaszítja a filmet a vígjátékok kategóriájába, én legalábbis rengeteget röhögtem rajta.

Oké, az eredeti remekműnek nyilván a közelébe sem ér Spike Lee korrekt reprodukciója, de aki nem kapott már a remake hírétől is heves agygörcsöket, az azért bátran tegyen vele egy próbát, sőt, aki még nem látta a dél-koreai filmet, az szerintem előbb az amcsit nézze meg, mert így mindkét alkotás jobban fog tetszeni. Persze, ha van még egyáltalán olyan ember, aki nem látta az eredetit.

Nem rossz ez, csak kicsit vérszegény, és sehol sem lelhető fel benne Chan-wook Park filmjének egyedi atmoszférája. 6,5/10.