Igen, tudjátok, ez az a rovat, ami már olyan régen frissült, hogy aki még nem felejtette el, hogy egyáltalán létezik, az is leginkább valamilyen távolinak ható álomképként tekint rá. Valamiért ez a sorsa ennek a cikksorozatnak, amelyben mindig eredetit és remake-t hasonlítok össze, majd a feldolgozást besorolom érthetően Merénylet, Reform, vagy Egyenrangú kategóriába. Ezúttal egy olyan történetet választottam, aminek újabb feldolgozása él aktívabban a köztudatban, sokan talán még azt sem tudják, hogy Martin Scorsese 1991-es darabja remake. Tegyük tisztába a dolgokat!
J. Lee Thompson volt az, aki elsőként filmre vitte John D. MacDonald regényét. Az 1962-ben készült mozgókép történetének főhőse Sam Bowden (Gregory Peck), aki ügyvédként dolgozik. Egyik tárgyalása után épp hazafelé indulna, amikor slusszkulcsát váratlanul kikapja kezéből a baljósan mosolygó, kalapos Max Cady (Robert Mitchum). Sam fejében pillanatok alatt összeáll a kép: Nyolc évvel ezelőtt szemtanúja volt annak, hogy Cady megver egy lányt. Tanúskodott is, a férfi pedig nyolc évre börtönbe ment. Most azonban, büntetésének letöltése után Max Cady visszatért, és minden jel szerint bosszúra szomjazik.
Az alaptörténet mindenképpen dicséretet érdemel, hiszen már csak a kezdő felütéstől futkározni kezd a néző hátán a hideg. Az évekkel ezelőtti tettek visszaütnek a főhősre, és az, hogy annak idején helyesen cselekedett, nem menti meg Max Cadytől, és Sam, de ami különösen fájó a jogász számára, felesége és lánya is, lépten-nyomon belefutnak az ex-fegyenc furfangos tervének különböző csapdáiba. A film fontos mondanivalóként mutatja be az amerikai jogi rendszer életképtelenségét, és ezen tartalmi töltetére folyamatosan ráerősít, ahányszor csak Sam és családja elszenvedi Cady egy újabb zaklatását, támadását. Fájó, hogy a főhős hiába kér segítséget rendőrségtől, és magánnyomozótól egyaránt, aki tudna tenni valamit, annak meg van kötve a keze.
J. Lee Thompson rendezői munkáját nem nevezném kiemelkedőnek, inkább minősíteném korrekt iparosmunkának. Összességében úgy éreztem, hogy hiányoznak a fantáziadús ötletek, a nézőt megragadó, emlékezetes momentumok. Sam Leavitt operatőrrel azért eléggé jól dolgozott össze a direktor, a mű során érkezik néhány ügyes beállítás, valamint a fekete-fehér fényképezés is jól működik, a világítási megoldások lenyűgözőek. A zenéről sajnos már közel sem tudok ennyire pozitívan nyilatkozni, hiszen Bernard Herrmann fülsértő vinnyogásai, a pocsék hangminőséggel kiegészülve, erősen megterhelik a dobhártyákat. Ráadásul pont ez az ember szerezte a Psycho zenéjét két évvel korábban. Elég nagy színvonalzuhanás, mit ne mondjak...
Gregory Peck játéka egészen jó, bár kissé olyan, mintha a színész néha szándékosan túljátszaná a szerepét, de ez összességében jól sül el. Robert Mitchum abszolút a gárda legjobbja, hiszen valóban sikerül félelmet keltenie a nézőben állatias viselkedésével, ijesztő, szűnni nem akaró mosolygásával, és pusztító erejű bosszúvágyával. Sam feleségeként Polly Bergent köszönthetjük, aki kifejezetten kiemelkedő játékkal örvendeztet meg bennünket, nem úgy a főhős kislányát alakító Lori Martin, akit nem véletlenül került el a gyümölcsöző színészi karrier, ugyanis borzasztó, amit csinál.
Összességében nem nevezném a Rettegés fokát kiemelkedő thrillernek. A több kisebb hiba együttes erővel igencsak leredukálja a filmélmény hatásfokát.
Cape Fear - A rettegés foka (1991)
Elképzelhető, hogy Martin Scorsese is osztotta a '62-es műről alkotott véleményemet, ugyanis '91-ben, még a nagy remake-korszak előtt elkészítette a feldolgozást, természetesen Robert De Niroval a főszerepben.
Wesley Strick forgatókönyvíró módosított néhány dolgot az alapfelütés háza táján. Ezúttal Sam Bowden (Nick Nolte) nem szemtanú volt Max Cady tárgyalásán, hanem a vádlott ügyvédje. Samnek olyan információ került a birtokába, amellyel jó eséllyel felmentethette volna Cadyt, ám ehelyett eltussolta a dolgot, megszegte a jogászi hivatás szabályait, és elősegítette a férfi börtönbezárását, hiszen jogosan úgy vélte, hogy az megérdemli a büntetést a fiatal lány kegyetlen megerőszakolásáért. Cadyt ezúttal tizennégy év után engedik szabadon. A korábban analfabéta férfi a börtönben megtanult olvasni, kiművelte magát, és Saméhez hasonló jogi tudásanyagra tett szert. Felfejlesztett képességeit, és páratlan állatiasságát kihasználva Max Cady megkísérli megtorolni Samen az elszenvedett sérelmeket.
Jobb az alapötlet, mely szerint Sam Cady ügyvédje volt, ezáltal a szkript erősebb kapcsolatot teremt a két férfi között, fagyosabb a közelgő bosszú szele. Ugyanakkor valahogy mégsem tombol akkora feszültség a fináléhoz vezető úton, mint az eredeti mű esetében. Természetesen a fináléra átértékelődnek a dolgok, és az utolsó húsz percben olyan zúzást, és annyi elfajzott, önmagából kiforgatott erőszakot kapunk, amitől ez a képsor nemcsak hogy jobb lesz, mint a '62-es film végjátéka, de annyival hatásosabbá, és sokkolóbbá is válik, hogy szabályosan megalázza elődjét. Kissé szinte már pofátlannak hat a remake fináléjának az eredeti alkotás végjátékához képesti minőségbeli szárnyalása, de ezt egyáltalán nem bánjuk. Különös, hogy Sam és családja mérhetetlenül unszimpatikus. Úgy vélem, ez szándékos volt, hiszen így Cady egyfajta antihős státuszba emelkedik.
Aztán itt van Martin Scorsese, és bizony, meglátszik a filmen, hogy ki irányította a stábot. A játékidő teljes hosszában érezhető a legendás direktor profizmusa. Freddie Francis operatőr érezhetően alárendeli magát Scorsesenak, hiszen a Mester néhány évvel korábbi, teljesen más kategóriájú filmjéből, a Krisztus utolsó megkísértéséből ismert dinamikus kameramozgások visszatérnek, és hozzájárulnak a cselekmény pörgetéséhez. Különleges vizuális megoldásokkal is találkozhatunk, a néha röntgenfelvételszerű kinézetet felöltő képek kifejezetten hátborzongató háttértöltettel látják el a művet.
Scorsese eme művében a színészvezetés terén alkot különösen nagyot, elég, ha csak a hosszabb párbeszédes jelenetek kompozícióját nézzük meg, hiszen ezekben a direktor elképesztő indulatokat, és heves érzelmeket gerjeszt a gárda tagjainak tökéletes felhasználásával. A rendezői munka csúcsa a film fináléjában köszönt ránk, amikor Cady ítéletet mond Sam felett, és Bíró Úrként a nézőt nevezi meg, és amikor így tesz, belenéz a kamerába, és ebben a néhány perces blokkban olyan szintű feszültségbeli katarzis megy végbe a képernyőn, amilyenhez foghatóval ritkán találkozhatunk.
Robert De Niro élete egyik legjobb alakítását nyújtja, ismét érezhető, hogy a színész mennyire jól érzi magát, hogyha Scorsesevel dolgozhat. De Niro ugyanis vérfagyasztóan hiteles. Nolte elég gyenge, kifejezetten csalódást okoz, Jessica Lange, Sam feleségének szerepében, viszont rendkívül jól hozza a figurát, pazar arcjátékával gyakran hajlamos lenyűgözni a nézőt. Juliette Lewis azonban borzalmas, bár meg kell hagyni, hogy a fináléra meglepő, hogy mennyire összeszedi magát.
A Cape Fear kifejezetten jól sikerült mozgókép. Kissé túl van nyújtva, és a fináléra koncentrálódik a feszültség túlnyomó része, ám akkor tényleg kirobbanó a hatás. De Niro pedig fantasztikus.
Merénylet vagy Reform?
Hát, egyik filmet sem nevezném kiemelkedőnek, de az 1991-es remake Reform-minősítése valamikor akkor dőlt el, amikor Martin Scorsese és Robert De Niro aláírtak a produkcióhoz.
