Milliószor és még egyszer agyonajnároztam már John Carpenter 1978-as Halloweenját, amit a valaha készült egyik legjobb horrorfilmként tartok számon. A rendezőzseni másik fontos, és népszerű alkotása a sci-fi keretein belül horrorizál, a középpontban pedig Kurt Russel és harcostársai küzdenek az életben maradásért.

A történet egy antarktiszi kutatóállomáson veszi fel a fonalat, ahol egy csapat tudós, illetve néhány elengedhetetlen szakember, például a helikopterpilóta MacReady ( Kurt Russel ), dolgozik. A film elején egy kutya szalad be a táborba, ugyanis egy norvég jelzésű helikopterrel üldözik, és minden jel szerint minden áron leakarják vadászni az állatot. Hőseink természetesen megvédik a kutyát, és a láthatólag őrült vadászt önvédelemből megölik. Csakhogy nem sokkal ezután ellátogatnak a norvégok kutatóállomására, hogy megtudják, mi volt az oka a különös incidensnek. Kiderül, hogy a skandináv tudósok feltártak egy több százezer éves jégtáblát, amelybe egy űrhajó ágyazódott. A jármű egy dominanciára törő, bárkit leutánozni képes organizmust hozott magával. MacReady így már nem tudhatja, hogy melyik munkatársa igazi ember, és kiben rejtőzik a szörnyeteg.

Elsőként azt kell tisztáznunk, hogy ez a film fele ennyire sem lenne hatásos, hogyha nem a világ végén, egy elzárt kutatóállomáson játszódna a történet, miután minden külvilággal való összeköttetés megszakadt. Ez adja Carpenter művének legzseniálisabb vonását. Elzártság, klausztrofóbia, kilátástalanság. Nincs segítség, mindenki csak magára számíthat. Már ez a bezártságérzet is elképesztően erős, de Bill Lancaster forgatókönyvíró első számú közellenségként bélyegzi meg a néző idegrendszerét, és a feszült atmoszférát tovább fokozza a paranoia okozta frusztrációval és pánikkal. Hiszen a szereplők nem tudhatják, hogy ki közülük igazi önmaga, és ki az álca mögött rejtőzködő szörnyeteg. Egymásnak esnek, előjönnek állati túlélő ösztöneik, eluralkodik rajtuk a kétségbeesés, és ezáltal minket is berántanak a határozatlanság és a félelem örvényébe.

A hideglelést keltő atmoszférán túl azonban a cselekmény faék egyszerűségű, tulajdonképpen nem nyújt többet, mint bármelyik túlélőhorror. Az Alien után néhány évvel az akkori nézők nyilván ki voltak éhezve a hasonló felépítésű sci-fi-horrorokra, így emelkedhetett kultstátuszba A dolog, de meg kell említeni, hogy Carpenter filmje sajnos nem olyan izgalmas, mint Ridley Scott klasszikusa. A történet elszórakoztat, tulajdonképpen magával is ragad, de igazán mély nyomot nem képes hagyni. 

Azonban hál' Istennek van más, ami nyomot hagyjon, név szerint a látvány. Ez egy kőkemény testhorror. Bármelyik pillanatban akármelyik emberből, vagy akár állatból előbújhat a megfoghatatlan, mindig más formát öltő borzalom. És ez a groteszk, gusztustalan, "félkész" lény elképesztő hatást gyakorol a nézőre. Felforgatja a gyomrod, a rettegés karmai közé taszít, pillanatok alatt megszünteti a fotel okozta biztonságérzetedet, és hirtelen azt veszed észre, hogy Kurt Russel mellett vacogsz a jéghidegben. A maszkmesteri munka, és a különleges effektek bicskanyitogató módon még csak Oscar-jelölést sem érdemeltek az Akadémia szerint, pedig ha valaminek, ennek a hátborzongatóan sikeres undorsorozatnak igazán odapasszolhattak volna egy aranyszobrot.

Nincsenek színészi játékok, és karakterekkel is csak elvétve találkozhatunk A dolog nézése közben. A forgatókönyvírót és a rendezőt annyira lefoglalta a szörnyeteg bemutatása, és tombolásának levezénylése, hogy az emberi figurákkal gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoztak. Vagy, ha igen, azt én a helyükben akkor már inkább eltitkolnám. A szereplők csupán ott vannak a filmben, beszélnek, lélegeznek, meghalnak, és néhányan aztán újra meghalnak, de értelmes, akár kicsit is kidolgozott személyiséget még a főhős MacReady sem kapott. Ez nagyon fájó negatívum, és eléggé rombolja a filmélményt, hiszen a nagy semmivel a színészek sem tudnak mit kezdeni.

Habár megörültem, amikor a főcím futása közben megláttam, hogy a film zenéjét Ennio Morricone szerezte, hamar rá kellett jönnöm, hogy a zseniális művész ezúttal nem igazán erőltette meg magát, és a teljesen átlagos, akciófilmes témáknál nem lépett tovább.

A dolog összességében jó film, de végig ott motoszkál az emberben, hogy valószínűleg csak egy egyszerű kísérlet volt annak idején arra, hogy meglovagolja az Alien keltette rajongást a műfaj iránt, és azt is jól tudjuk, hogy ez a történet nem igazán állná meg a helyét, ha nem lenne az elzárt környezet. Bizony, a bezártság és a paranoia az aduász a forgatókönyvben, de a látvány is elképesztően zseniális. Harmatgyenge 8/10.